A nemzet megmaradásának záloga a nyelv. Mekkora közhely – mondhatják azok, akik nem jártak Szerémségben. A Tarcal hegyen túli provincia sokak számára azt a régiót jelenti, ahová a római császár, Probius engedélyezte a szőlő telepítését Itáliából. Minékünk, magyaroknak ennél jóval többet: a magyar nyelvhez való ragaszkodás évszázados példáját.

Itt, Kamancon készült el a reformációt megelőző Huszita bibliafordítás, melynek hatása a magyar kultúra fejlődésére ma már felmérhető. S ez a hatás rendkívül pozitívnak könyvelhető el, akkor is, ha Marchiai Jakab inkvizitor máglyái – aki Pécsi Tamást és Újlaki Bálintot azzal vádolta, hogy az eretnekség ördögi gonoszságával hirdették magyarul az igét – és a törökök görbe kardjai elől elmenekültek Délvidékről a magyarok, s csak hosszú évszázadok múltán tértek vissza. (A legismertebb város, amelyet a menekülők alapítottak a moldvai Huszt – ma Huși. Az 1438-ban alapított város lakosai magukkal hozták biblia fordításaikat is, és vallási jellegű irodalmi tevékenységüket tovább folytatták. A város jelentőségét bizonyítja, hogy a 16. században székhelye volt a moldvai fejedelmeknek.)

A XIX. század második felében a bácskai katolikusok újra megtelepedtek a vidéken, amely a Magyar Királyság részét képező Horvátországhoz tartozott akkor. Maradékon a katolikus magyar hívek többszöri kérésére sem celebráltak a horvát papok magyar misét. Így az anyanyelvükhöz ragaszkodó maradékiak áttértek a református hitre. Ma maradékon a református egyház intézményteremtő munkájának köszönhetően újraéledt a megmaradás reménye.

Az anyanyelv szeretete szinte a szerémségi magyarok természetes életérzése.

Egy alig száz lakost számláló faluban, Dobradóban járunk, ahol bekopogunk a Hajnal házaspár módos portájára. A jobb oldali ház is a Hajnaléké, s eladó a bal oldalon található ingatlan is, mondja a gazda. (Szerémségben a szomszédos házakat igyekeznek megvásárolni a gazdák, hogy ne költözzenek be oda a Boszniából máig érkező menekültek.)

Hajnal gazda ma több okból is szomorú. Mert megellett a tehén, s nem indult meg a teje. Mert elromlott az aratógép, s a here megérett. Mert amint mondja: „Nem lett elegendő eső, mert biztosan nem jól, mert horvátul imádkoztunk, mi, magyarok, s a jó isten nem értett meg minket.”  

(Dobradó lakosságának zöme magyar, akárcsak a szomszédos Satrincának, ám a templomban horvátul folyik az istentisztelet, mint 130 éve Maradékon. Múlt és jövő, Szerémség és Erdély itt ér(het) össze. Vajon ez vár az erdélyi szórványra is?)

Van amikor elhangzik a magyar imádság is Dobradóban. Hajnalné mondja: „Amikor temetünk, magyarul mondjuk el a megboldogult felett a Miatyánkat.”

Hajnalék sokat dolgoznak, nem érnek rá panaszkodni, megélnek. Fiúk most végezte a középiskolát. Otthon maradt, minden szülői noszogatás ellenére. „Szereti a földet” – mondja Hajnal, s hangjában a büszkeséggel vegyül az aggodalom.

Az istállóból zene szűrődik ki. A tucatnyi tehén zenét hallgat. Elsütöm a poént: ugye, jobban tejelnek, ha jó zene megy. „Csak ha magyar zene!” – érti el Hajnal.

Dobradóban így csevegnek a magyar nyelvről. S így Maradékon is, ahol   Halász Dániel lelkész pontosan tudja, hogyan kell azt a helyi közösséggel és a messziről érkezettel is közölni, hogy mekkora a magyarság és mekkora az ereje. „Maradtunk még Maradékon százan!”  Hányszor hallottuk Erdélyben: „Már csak százan, már csak ezren, már csak húszezren vagyunk!”

Cs. Simon István vajdasági költő sorai járnak az eszembe: „ de mindennek ellenére/ maradunk/ habár nekünk itt már/ csak a maradék maradéka maradt!”

Szerémség példát nyújthat mindannyiunknak.