A diplomácia önmagában izgalmas, változatos és sikerélményekkel kecsegtető munkaterep. Sok utazás, érdekes emberek, intellektuálisan sakkjátszmához fogható agymunka, némi spionkodás, hogy az adrenalin(hiány)ra se legyen panasz, látszólag biztosan építhető karrier... Mindezek dacára nem vállalnék szívesen megbízatást ebben a közegben. Nagykövetként például behívathatnak bármikor, ha valami elromlik a szomszédban, kapnék egy protokolláris fejmosást, s küldhetném a táviratot haza, hogy ott fogalmazzák meg a választ. Mint most is, ugye a vásárhelyi iskolaügy vagy ürügy kapcsán. A válasz meg is érkezett Bukarestből: visszafogott, ám határozott stílben; finoman, de közérthetően aránytévesztéssel vádolva Budapestet, amiért holmi négyszáz gyerek + szülők miatt (na jó, legyen összesen ezer, mert nagyvonalúak vagyunk) átmenetileg kihátrálnak Románia OECD-tagságának támogatásából.

Amúgy a vásárhelyi góc érdekes iskolapéldája „valaminek”. Készakarva fogalmaztam így, mert nem szerencsés kritikátlanul átvenni a forgatókönyv-elméleteket, de az összefüggések bármilyen laza hálóját sem indokolt mellőzni. Maradjunk abban, hogy a helyi szintű jogi csűrcsavarok és adminisztratív dadogások mellett ebben a kérdésben volt három irányból is ráhatás: a pápai nuncius érdeklődése, az RMDSZ szövetségi elnökének hosszas tárgyalása a kormányfővel és Szijjártó Péter megbeszélése Teodor Meleşcanuval. Az, hogy a román fél (bár lehet, hogy találóbb ha azt írom, hogy felek) erre még csak gesztusértékű elmozdulásra sem szánta el magát, nos ez nyilván egyértelmű jelzés.

Olvasatát nehezíti, hogy a bukaresti diplomácia, miközben hárít, maszatol és enyhén kioktat magyar partnerei felé, „aggódó” hangú szűkszavú, úgymond szabványközlemény erejéig reagált arra, ami a kijevi parlamentben kedden, szeptember ötödikén délután fél hat előtt pár perccel lezajlott: a Verhovnaja Rada 255 vokssal fogadta el az új oktatási törvényt. Megreformálják a 12 osztályossá vált oktatást, méghozzá úgy, hogy csak az elemi osztályokban lehet majd a kisebbségek (magyar, román, orosz, bolgár, lengyel) nyelvén oktatni-tanulni. Hogy ne sokkoljon az államnyelvi terjeszkedés, fokozatosan szorítják majd ki az iskolákból a minoritások nyelvét: 2027-től már a líceumi osztályokra is sor kerül, ahol csakis államnyelven lehet majd tanulni (az V-VIII osztályokban kegyesen megengedik, hogy a szintén ukrán nyelvű oktatás mellett, kisebbségi nyelvi elemeket is lehet majd használni... érdekes fogalmazás). Bukarest – legalábbis eddig – beérte a minimális kötelező állásfoglalással, melyből, a tárca – utólagos –engedelmével saját fordításomban közlök egy részletet: „A nemzetközi szabványoknak való megfelelés szükségességét a román fél folyamatosan jelezte az ukrán féllel való párbeszéd során a román kisebbséghez tartozó személyek jogainak promoválásában és védelmében. Ebben az értelemben az ukrajnai román etnikumúak anyanyelvi oktatása elsődleges helyet kap Victor Micula államtitkár napirendjén, aki jövő héten Kijevbe utazik, éppen azért, hogy az ukrajnai román kisebbségről tárgyaljon. Kifejezzük abbéli elvárásunkat, hogy az ukrajnai román kisebbséghez tartozó személyek jogai sértetlenek maradjanak, és hangsúlyozzuk, hogy a román hatóságokat folyamatosan foglalkoztatja ez a kérdéskör.”

Megértően tekintek erre a nyelvileg kilúgozott, de a szakzsargont profin alkalmazó fragmentumra; ha román diplomata lennék, engem is aggasztana a mintegy 410 ezer fős román kisebbség sorsa, okulásának, immár vitatható kérdése (még akkor is, ha közülük mintegy 260 ezren moldovánoknak. és nem románoknak vallják magukat). És azt is megértem, hogy Budapest felé másként kell üzenni, mint Kijev irányába. Ugyanúgy az ukrán oktatási törvényt kommentáló egyik olvasó online bejegyzését is megértemforma: „Gyerünk dákopaták, most lehetőségetek van arra, hogy a román nyelv dák mélyrétegeiben fölbuzduljatok. és hogy zajt csapjatok Ukrajnában! Gyerünk, bátorság, ha ez Gyulán történt volna meg, Magyarországon, már javában égetnétek a magyar zászlót! Gyerünk, hadd lássuk, milyen kemények vagytok az ukrán nehézfiúkkal.”