Vasárnap este feltettem a 3D-szemüveget a moziban és megnéztem Hegel találkozását a sci-fivel.

A Blade Runner 2049 filmről már számos kritika megjelent, vannak, akik a memória kérdését emelik ki, feltéve a kérdést, hogy ez tesz-e minket emberré, mások az ázsiai hatást vizsgálják és így tovább. Engem mindvégig az elidegenedés kérdése érdekelt, azé a jelenségé, amely évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott és egyre erősebben rombol le mindent, amire szükségünk van. A szükséglet nevében.

Hegel már korai teológiai írásaiban, a 18. század végén a polgári tulajdon történelmi formáját tette felelőssé a politikai bomlásért: a tulajdon intézményét azzal kapcsolta össze, hogy az ember olyan világban él, amely nem az övé, ellentmond belső szükségleteinek – idegen világ, amelyben kudarcot vall az emberi lét. A fogalom hosszú és összetett történelemmel bír: Feuerbach a vallást tartotta az elidegenedés fő formájának, Marx a gazdaságot. A huszadik század második felében a kapitalizmuskritika a fogyasztás prizmáján át vizsgálta a kérdést, így született meg a spektákulum vagy szimulákrum (új értelmet nyert) fogalma, amelyek további magyarázatokat adtak a jelen társadalmának visszásságaira.

A Blade Runner 2049 – mint minden sci-fi, a jelen allegóriája. A film szinte minden percét betölti a tőlünk függetlenül „élő”, korporációs logikában ránk erőltetett technológia, amely alól egyre nehezebb kibújni. Ismerős? A valóság hiányzik, de képtelenek vagyunk elérni, emberi kapcsolataink megszűnnek vagy virtuálissá válnak, a szórakozás kötelesség, de nem valódi. Ismerős? Mindenhol reklámok, kütyük, miközben minden, ami nem magán, hanem köz, másodlagossá válik. Ismerős?

Amikor a replikáns főszereplő kedvesét, az öntudattal bíró vagy azt megtévesztően ügyesen imitáló hologram-lányt látjuk a pillanat töredéke alatt ruhát cserélni, vagy az őt megtestesítő prostituáltat, akivel rosszul szinkronizál a hologram, máskor az akadozó program-Elvist a megtörő zenével, a vágyakat gerjesztő reklámokat, a látványok egész hadseregét, amelyek közvetlenséggel kereskednek a rideg világban, akkor érezzük, hogy mennyire hamis mindaz, ami a 2049-es Los Angelesben és annak elődjében, a ma társadalmaiban zajlik.

A főszereplő – aki „többet ér” puszta K.-nál, ezért Joe-nak kereszteli el hologram-szerelme – mindvégig a valósat keresi. Tudatában van annak, hogy ő „csupán” egy replikáns, tehát az ember tökéletesített, gépi másolata, de egyszer csak felcsillan annak a reménye, hogy őt talán nem sorozatgyártották, hanem szülték. Ez az a remény, aminek még a szimbóluma is olyasvalami, ami abból a világból hiányzik: egy nem futószalagon készült, látványban felülmúlhatatlan, de valójában értéktelen áru, hanem egy olyan objektum, amely valódi értékkel bír: egy fából faragott játék.

Disztópiaként a Blade Runner 2049 egy reménytelen világot tár elénk – a mai viszonyainkat, elnagyolva. De gondolkodásra serkent: ha minden úgy folytatódik, ahogyan elkezdődött (Hegel korában már!), akkor a teljes elidegenedés kikerülhetetlen. A mi feladatunk tehát, hogy elgondolkodjunk azokon a forgatókönyveken, amelyek a hamis szükségletekre épülő fogyasztást, a kontroll nélküli technológiát, az élő emberi kapcsolatok felszámolását meg tudja akadályozni.