A milliomosok világszerte előszeretettel mondogatják: szívesen elmesélik millióik történetét – csak a legelső milliójukról ne kérdezzék.

Igaz, ez nem is kérdés, kit érdekel az első millió, hiszen – statisztikailag – voltaképpen bárki milliomos lehet. A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) nemrégiben felmérést készített arról, hogy különböző országok lakossága hogyan válhat milliomossá. A felmérést átevő The Economist című lap azt is elárulja, miként is fest egy millió dollár: egy 10 kiló súlyú, 1 méter magas 100 dollárosokból álló oszlopot alkotna. Az OECD azonban abból indul ki, hogy a milliomos-jelölt szenátus égvilágon semmire sem költ, minden jövedelmét félreteszi – a módszert tehát nem ajánlatos követni, bármennyi is vonzó legyen az egy méteres dollárhalom.

Amint az várható volt, a legelső helyen az Egyesült Államok áll: itt bárkiből 25 év alatt milliomos lehet, ha lemond ételről, italról, ruhaneműről, szolgáltatásokról, lakásfenntartásról stb. Ha ezt két és fél évtizeden át megállja – utána már bőven költekezhet milliójából.

A képzeletbeli dobogó második és harmadik fokára Norvégia és Svájc állhat – itt valamivel (nem sokkal) tovább kell spórolni, de nem áll tőlük messze Ausztrália, Dánia és Kanada sem. A japánoknak, a franciáknak, a németeknek, a briteknek és az olaszoknak már 35 évre lenne szükségük az első millió összegyűjtéséig – de még így is megérné.

Románia örök „európai párja", Bulgária polgárainak azonban már 250 évre kellene meghúzniuk a nadrágszíjat – megfontolandó, hogy érdemes-e? A lista utolsó előtti helyén Mexikó áll – 300 évvel.

Románia természetesen csak a negatív listákon az első, így ezen a lajstromon is az utolsó helyet foglalja el: egy román állampolgárnak 350 évébe telne, amíg milliomossá lenne. Romániában ugyanis nem a becsületes munka nyomán válnak milliomossá az emberek.

A bérpolitikát ugyanis nem csak az örökké tartó átmenet során, de az „ántivilágban" is úgy alkalmazták, hogy a munkának ne legyen becsülete – és értelme. Elsősorban anyagilag. Az évek során nem csak az állami szektor, de gyakran a magánvállalkozók is igyekeztek minél alacsonyabb szinten tartani a fizetést, és azt sem bánták, ha ezért a munka sem volt túlságosan magas színvonalú. Ily módon alakult ki már az érdektelen, közönyös, a munkaerkölcsöt az idegen szavak szótárában kereső „munkásosztály". A vagyonosodásnak ugyanis mifelénk adottak – a sci-fi nyelvéből kölcsönözve – a maga „féreglyukai", közülük a legelső az állami pénzek lenyúlása. Ez volt az „időrövidítés" legegyszerűbb útja, amelynek nyomán egyetlen pillanat alatt jelentek meg a semmiből milliomosok, néhány év alatt pedig a milliárdosok.

Persze, az egyszerű embernek sem kell feladnia a vágyát, hogy milliomos legyen. Álljon előtte Joe bácsi példája, aki – még Ioan korában – koldusszegényen érkezett az Egyesült Államokba. Az utcán talált azonban egy pennyt, amiért vett egy citromot. Azt kettőbe vágta, a két félből két limonádét készített és eladta két centért. Ebből pedig már két citromot vett, amiből négy limonádét kavart, a négy centet már nyolc limonádéra váltotta, és már a 16.384-ik limonádénál járt, amikor meghalt a washingtoni nagybátya és ráhagyott másfél millió dollárt.