Tapsikoltam örömömben, amikor hónapokkal ezelőtt azt hallottam, Szász Jenőt nemzetstratégiai mandarinnak hívta Budapestre a magyar kormányfő.

Végre egymásra talált személy és feladat, végre úgy mennek majd a dolgok, ahogy elvárja a magyar nemzet. Megnyugodtam, hogy képességeinek megfelelő munkát találhat ez a derék ember, sziporkázó elméjének gyümölcsei így a budaörsi hipermarket polcaira kerülhetnek, s nem a székely sárba pottyanva végzik. Nem piszlicsáré apácakolostorokkal kell töltenie az idejét, hanem végre azzal foglalkozhat, amire teremtve volt: részt kérhet hajdan nagy nemzetünk újraélesztéséből. Igaz ugyan, hogy távozásával a Magyar Polgári Párt komoly érvágást szenvedett – tagságának kerek egy százalékát veszítette el –, de amit vesztettünk a vámon, azt visszanyerjük a réven.

Az egyszerű ember nem ismerheti Szász Jenő igazi kvalitásait, a beavatottak egyikétől tudom, hogy Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl még vizet sem vihetne neki. Mit annyit ragozni? – briliáns elme és kész. Az erdőelvi kerek erdő sarkából indulva meg sem állt a Lánchídig, s ott egyből a magyar korona legszebb gyémántja lett.

Kiváló agyának sziporkáit már korábban megismerhettük, művei díszhelyen állnak a polcomon. A legfényesebbet most felidézem, mert ti, szürke egerek, akik a korpában keresitek a boldogságot, ahelyett, hogy az ő fényességes agyszüleményeit olvasnátok, már biztosan nem emlékeztek rá.

2010 október végén, Schmitt Pál Elnök Úr erdélyi látogatásakor, konferenciát rendeztek a magyarok jövőjéről. A fékezhetetlen agyvelejű Szász Jenő tizenkét pontba foglalta össze a legfontosabb tennivalókat. E pontok bármelyikével húsz kilós harcsákat lehetett volna megakasztani, de a következő hárommal akár macskacápát is. A 9. pont kimondta: építtessék repülőtér a Cekendtetőn, a 10. pedig azt, hogy vezessék be a székely pénzt, a 12. szerint igen sürgető dolog lenne megfilmesíteni a székelység ezeréves szabadságharcát; Csaba királyfi szerepére kérjenek fel egy Mel Gibson-i szereplőt, és egy hollywoodi produkcióval feledtessék Drakulát.

Legújabb dobása minden bábot letarolt, ha kilenc helyett tizenkettő állt volna, hullva lenne az is. A szórványmagyarság megmentésére megalkotta a „kontrollált visszavonulás" elméletét.

Engem ugyan a második világháborús „rugalmas elszakadás"-ra emlékeztet a dolog, de alighanem bennem van a hiba. Az eszme (ábécérendben:) kiváló, magasztos, nemes és világmegváltó. Igaz ugyan, hogy áttelepítésekre már eddig is volt példa, a 19. század végén csángó szekértáborok vonultak át Marosvásárhelyen, Bukovinából Pancsova felé (majd két hónap után vissza), mert az akkori magyar kormány is úgy érezte, hogy meg kell menteni a nemzet lemorzsolódott részeit.

Arról, hogy ez a hajdani csángómentő jótéteményi kezdeményezés milyen traumákkal járt, s mennyire volt sikeres vagy sikertelen, talán a Tolna megyei maradékok meg a csernakeresztúri és dévai csángók tudnának mesélni.

De ez ne vonjon redőket a homlokunkra, inkább örvendjünk annak, hogy Nemzetünk Stratégája végre letett valamit az asztalra. Gyanús a színe, az állaga meg a szaga, de panasz nem lehet: amit vártunk, azt kaptuk.