Gál Mária: Több mint szavak
1997 augusztusában egy marosvásárhelyi rokon érdeklődött tőlem, hogy a kiválóan tanuló lánya hogyan juthatna magyarországi ösztöndíjhoz, mert pszichológiát szeretne tanulni, de magyarul.
Hallottak róla, hogy az ösztöndíjakat Kolozsváron osztogatják, s én kolozsvári újságíróként bizonyára tudok is segíteni ebben. Azt már nem hitték el nekem, hogy nem kell ezért Pestig menni, nyugodtan tanulhat magyarul a kislány Kolozsváron is. Ők biztosra tudták, hogy nincs Bolyai Egyetem, hallották elégszer úton, útfélen, s akkor még Sapientia sem volt, ugyan hol lehetett volna magyarul tanulni?
Végül Szeged lett belőle, majd összejött az ösztöndíj is Németországba. Igaz, ott sem lehetett magyarul tanulni, de megtanulta rendesen a német nyelvet a kislány, ma boldogan él bajor férje oldalán, s nagyobbik gyermeke elég jól tud magyarul is. A kicsire sajnos már nem jutott annyi idő, s a dada is helyi volt, nem Vásárhelyről hozták.
Tavaly nyáron budapesti ismerős a jól informált külpolitikai újságírót kereste bennem, amikor arról érdeklődött, hogy a környező országokban, lehetőleg Ausztriában, mekkorák a tandíjak az általános orvosi szakokon, mert jó ugyan a gyereke, de biztos nem jut be a Semmelweis Egyetem államilag finanszírozott helyeire, miután az egyik tárgyból rontott az érettségin. Arra viszont esélyük sincs, hogy bármely magyarországi orvosi egyetemen ki tudják fizetni a tandíjat, hiszen az legjobb esetben is évi 1,5 millió forintot jelent.
Azt azonban már hallották, hogy a szomszédos országokban mindenhol olcsóbb. Az ausztriai egyetemhez legalább egy év nyelvtanulást is hozzá kell számolni, de így is jobban kijönnének. Év- és pénzspórlási megfontolásból ajánlottam a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Döbbenten nézett rám, hogy ha már idegen nyelvet kell tanulnia a gyerekének, legyen az valamely világnyelv, ne a román. Nem hitte el, hogy a MOGYE-n lehet magyarul tanulni. Mindig is érdeklődött a határon túli magyarok, főleg az erdélyiek sorsa iránt, pontosan tudta, hogy Marosvásárhelyen épp akkortájt számolták fel a magyar oktatást a kormányra visszatérő komcsik, benne volt minden Dunatévés és emtévés műsorban, a magyar lapok is sokat cikkeztek róla, sőt a határon túli újságokban is utána olvasott, s bizonyosságot szerzett arról, hogy hülyeségeket beszélek.
Nemrég, már a magyar országgyűlés épületén lobogó székely zászló bűvöletében, egy több évtizede Budapesten élő ismerős mesélte szörnyűlködve, elképzelni sem tudja, meddig bírja még a szegény erdélyi magyarság ezt az állandó elnyomást. Többet szenvedtek a Ceaușescu-időkben, mint az iraki kurdok, s manapság ismét ott tartunk, hogy puszta létük is veszélybe került a román kommunisták miatt.
Legyinthetnénk, hogy a hülyeség határtalan, de nem hiszem, hogy egy legyintéssel el lehetne, el szabadna intézni mindezt. Sajnos, egyre inkább elhatalmasodó érzésről van szó, amelyet a politika és a média egyaránt táplál. És mint tudjuk, csak sokat kell mondogatni valamit, ismételni a végtelenségig, s előbb-utóbb már magunk is elhisszük.
Mert mit is hall, mit olvas az erdélyi és nem erdélyi magyar? Vegyük csak az utóbbi napok politikai megnyilvánulásait, s tekintsünk el attól, hogy ez a retorika, ha cizelláltabban is, de két évtizede jelen van a magyar közbeszédben.
Tőkés László ex-püspök úr, forradalmi szimbólum, azt jelentette ki minap, hogy még a Ceaușescu-korban is bizonyos tekintetben több jogot biztosítottak a romániai magyarságnak. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester sem adta alább Mircea Dușa ugyancsak széles történelmi ismeretekről és páratlan objektivitásról tanúskodó, hitleri időket emlegető kijelentésére reagálva. A csíki városvezető azt mondta, hogy „ha történelmi párhuzamot vonunk, akkor a székelyek jelenlegi helyzete sokkal inkább a hitleri Németországban élő zsidók helyzetéhez hasonlít, semmint a németekéhez".
Viszonyítás kérdése minden, ez nem vitás, ám egy felelős politikusnak kötelessége lenne nem relativizálni a történelmet, és nem felelőtlenül dobálózni a szavakkal, mert bizony nagyon sok erdélyi magyar is legalább annyira „büdös gyenge lehet történelemből", mint Dușa, s a végén veszi a vándorbotot, odébb áll, lehetőleg minél messzebbre, mert annyit azért tud, hogy a németországi zsidók közül is csak azok élték túl, akik még időben és elég messzire távoztak.
A sajtó sem sugall mást. Én csak a tegnapi termést néztem át ilyen szemmel, és az eredmény megdöbbentő volt. Megtudtam, tényleg mehetünk Irakba kurdnak, mert ott legalább van autonómia, s vélhetően már Szaddám Huszein sem támad fel újabb vegyi fegyvert bevető támadásokat indítani az autonóm kurdok ellen. Itthon a reménytelenség, az autonómia- és bolyaiegyetem-nélküliség, egy áruló, a néppel mit sem törődő érdekképviselet, etnikai terror, nemzetiszocialista román retorika, kommunista elnyomás és még azt is kétségbe vonják, hogy Csíkszeredában mindenkinek kötelező a magyar nyelv ismerete, s a székely zászló sem lengedezhet nyugodtan a román prefektus ablaka alatt.
Az EMNP közleményéből megtudhattuk, hogy „Az autonómiaharc legfőbb akadályozója maga az RMDSZ, amely azon munkálkodik, hogy rövid távú politikai érdekei mentén a végtelenségig elodázza vagy megakadályozza az előrelépést a székelyföldi önrendelkezés ügyében", egy másikból azt, hogy elárulta a székelyzászlót. A Háromszék is arról írt: „Bebizonyosodott ismét – sajnos, immár sokadszor – az RMDSZ árulása. Csúcsvezetői számára a kampányokban hangoztatott autonómia nem több egyszerű szavazatszerző szlogennél, s mivel nem közelednek választások, még a látszatcselekvést sem mímelik".
A Székely Hírmondóból az derült ki, hogy a Ceaușescu-diktatúra alatt „erdélyi magyarként az általános elnyomás mellé társult az etnikai terror is". A szekelyhon.ro-n a szavakkal való felelőtlen dobálózás már bayerzsolti dimenziókba csap át egy vezércikkben, olyan hangnemet használva, amit civilizált újságíró és magára valamit is adó orgánum nem engedhet meg magának, és ha mégis, akkor ne csodálkozzon a válaszokon. Olvashattuk, hogy (a román) „nemzetiszocialista retorikával fűszerezett hazafiaskodásra már fel sem kapná az ember a fejét, több évtizedes hagyomány ez a nagyhatalmi játszmák szülte balkáni államalakulatban". „A román politikai osztály hangadóinak és celebjeinek műveletlensége és bunkósága legendás" állapítja meg a szerző, majd azzal folytatja, hogy „Széles néprétegek cinkosságát feltételezve engedik meg maguknak ezek az Európa hátsó udvarában felcseperedett senkik, hogy arrogánsak, arcátlanok, kioktatók és udvariatlanok legyenek, hogy tudatlanságukkal és szűklátókörűségükkel tüntessenek, hogy egyszerűen belehazudjanak a kamerákba, mikrofonokba, diktafonokba. Hogy a felkapaszkodott nímandok és kapaszökevények politikusokként és közvélemény-formálókként milyen baromságokat hordanak össze nap, mint nap a médiában és a parlamentben, az a legkevésbé fontos."
Nem tudom, van-e fogalmuk a fenti sorok szerzőinek és kijelentések gazdáinak, hogy mit is jelent valójában az etnikai terror, vagy egyáltalán a terror, mi is volt a nemzetiszocializmus és mit jelentett zsidónak lenni a hitleri Németországban?
Azt azonban nem feltételezem, hogy huszonkét év alatt elfelejtettük Ceaușescu rémuralmát és nyugodtan hirdetjük, hogy abban a feledhetetlen aranykorban több jogunk volt bármilyen tekintetben.
Már az is elfogadhatatlan, hogy szemrebbenés nélkül semmisnek tekintjük a rendszerváltás óta elért eredményeket a közösségi jogok területén, és úgy teszünk, mintha az égből és magától hullottak volna le a magyar iskolák, egyetemi karok, magyar és székely zászlók, kétnyelvű feliratok, szabad nemzeti ünnepek stb. Nem azért elfogadhatatlan, mert az RMDSZ munkáját vesszük semmibe, hanem azért, mert saját fiataljainkat tájékoztatjuk félre, s önmagunkkal hitetjük el, hogy semmi értelme a békés érdekérvényesítésnek.
Ám olyan dolgokat relativizálni, mint a holokauszt, a náci kor, a nemzeti szocialista őrület, az etnikai terror és a kommunista diktatúra, nos, ez megengedhetetlen egy civilizált, európai, keresztény közösség részéről. Ezek már több mint szavak.
Ezek a szavak fegyverek, amikkel nem ajánlatos csak úgy dobálózni a leghevesebb politikai csatározásban sem. Olyan szavak ezek, amelyek az etnikai-közösségi öngyilkosság, a kivándorlás, a feladás irányába tolnak. Ostoba lenne az az erdélyi magyar fiatal, aki ilyen közhangulatban, ennyi eredménytelenség és ekkora elnyomás után nem a nyugati szebb jövőt választaná. Jó esetben, majd szereznek otthoni dadát gyermekeik mellé...