„Magyartanár leszel, és nem jársz el sehova?" – kérdezte cinikus humorral az egyik moderátor az egyik erdélyi városban az egyik költőt és mesteris hallgatót. Azért egyikezek ennyit, mert egyetlen esetben sem a nevek a lényeg, hanem a jelenség. Mostanában olyan életet élek, hogy három erdélyi város kulturális életét szimultán láthatom, mint valami zsenialitásába belefáradt sakkozó. És mindenütt azt látom, amire ez a kérdés rámutat: a magyartanárok nem járnak el a rendezvényekre. Alig emlékszem olyan könyvbemutatóra, beszélgetésre, kiállításmegnyitóra, vitára, ahonnan ne hiányoztak volna.

Hozzáteszem: mint mindig, vannak kivételek, amelyek azonban a jelenség lényegén mit sem változtatnak.

Hozzáteszem azt is: nem várok el lehetetlent, s megértem, hogy mindenkinek van egy élete. Nem arról beszélek tehát, hogy a magyartanárok egyszer nem jöttek el valahova, hanem arról, hogy soha nem jöttek el. Otthon ültek, dolgozatot javítottak, betegséggel küszködtek, gyermeket neveltek? Nem tudom. De azt tudom, hogy ritkább, valóságos fehér holló volt az az alkalom, amikor eljöttek, és a nem jöttek el címkét hordozta a csőrében a fekete holló.

Mindez puszta filológiai vagy statisztikai problémának tűnhet, ennél azonban jóval súlyosabb. A magyartanár, már csak magyartanársága okán is, a műveltség, a tájékozottság, a kíváncsiság emblémája kellene hogy legyen. Ha viszont sehol nincs ott, ahol valami történik, akkor egészen másnak az emblémájává válik, mégpedig leginkább az érdektelenségé.

Petőfiről, Aranyról, Babitsról, Móriczról, Esterházyról beszélni könnyű feladatnak tűnik, hiszen mindannyiukat „tankönyvesítették" és „feladatlaposították" már, az lehet hát a látszat, hogy mindent tudunk róluk.

De lehet-e mindent tudni róluk, ha nem vagyunk ott, ahol a dolgok történnek? Az irodalom nem valami állott illatokat eregélő múzeum, ahol a klasszikusok mereven tartják szép fejüket, mi pedig könnyek között hullunk térdre előttük. Az irodalom – mozgás, változás, kavargás, élet, ahol Keszeg Anna Jósikával, Balázs Imre József Móricz-cal, Potozky László Ottlikkal beszélget (lásd a Transindex Száz év vagány című rovatát), s ahol azok, akikkel beszélgetnek, megváltoznak azok hatására, akik velük beszélgetnek. Az Iskola a határon, Az Isten háta mögött, az Abafi és a többi éppen attól jelentős szövegek, hogy mindig van mit megbeszélnünk velük, s hogy ezt a beszélgetést senki más nem kezdeményezheti, mint a mindenkori kortársak. Nem arról van szó, hogy Keszeg Anna vagy bárki más „jobban beszélget", mint a magyartanárok, hanem arról, hogy ha nem megyünk oda, ahol ezek a dolgok megtörténnek, akkor kirekesztjük magunkat a beszélgetésből, s akkor már tényleg csak múzeumot látunk viaszból gyúrt alakokkal.

Nem tudok elképzelni jó magyartanárt, aki valamiféle elefántcsont manzárdban üldögél, s fürkész tekintettel húzza alá a helyesírási hibákat, piros golyóstollal a szívében. Ilyen nincs (s ha van, akkor sincs), és éppen azt a feladatát nem teljesíti, amelyiket a leginkább kellene.

Persze, nem tagadom, lehet otthon maradni és azon panaszolkodni, hogy a mai gyerekek már nem érdeklődnek a kultúra iránt, de még kevésbé fognak, ha megérzik, hogy a tanár legalább annyira nem érdeklődik. Mert semmilyen tanárt nem a passzivitása tesz tanárrá, hanem valami egészen más, és ha válaszolni próbálok arra, mi is ez, akkor a vakmerőség szó jut eszembe először.