Fogarasföld, Királyföld és Székelyföld határán Kőhalom eredetileg nem volt magyar város. Ma már az. Ellentétben számos erdélyi településsel, amelyre keserűen mondják rá lakói: még magyar.

Amikor két évtizeddel ezelőtt újságírók egy csoportja elkészítette a város és a vidék szociografikus feltérképezését, nagy volt a kísértés, hogy a kötetnek ezt a címet adjuk: Vár állott, most kőhalom. Olyan mértékű volt

a beolvadás, az identitásvesztés, -tévesztés a magyar lakosság körében. Végül úgy döntöttünk: legyen a cím inkább a Kóborlás és helytállás.

Helyesen döntöttünk. A kóborlás, elvándorlás ellenére a helytállás példája ma a Brassó megyei kisváros, ahol a magyar igen mikéntjét és hogyanját a magyarigeni legendás lelkész, id. Szegedi László fia mutatta meg. Nem csak a kőhalmiaknak.

A vár – amelynek helyén az Árpád-korban erődítmény állt – sem vált halom kővé/kőhalommá, noha ennek legalább akkora esélye volt, mint annak, hogy az ezredfordulóra eltűnik a magyarság. Úgy ahogyan eltűntek a II. Géza által telepített szászok, akik a vár alatti települést a 12. században megalapították. A legutolsó hivatalos (2011-es) népszámlálási adatok szerint Kőhalom 5759 lakosából 4063 román,

1245 magyar, 338 roma volt.

A kilencvenes évek elején, amikor megismertem ifj. Szegedi László református lelkészt, ugyanabban a kapualjban találkoztunk, ahol most is. A kőkerítés és a kidőlt kapu mögött a gaz, dudva benőtte a földhányásokat, omladozó falakra láthattunk rá a kapu résein. „Itt lesz a református templom!” – mondta az Uzdiszentpéterről Kőhalomba érkező tiszteletes. Három templom épült akkor a városban: az unitárius, a katolikus és a református. Aki templomot emel, nem a múlt emlékére teszi azt, nem is a mának épít, hanem a jövő alapjait rakja le – mondta Szegedi László.

Ma, amikor belépünk az új kapun, láthatjuk, hogy a fundamentumot a kőhalmiak lerakták. A tágas udvar egyik oldalán a templom, a másik oldalon a szórványkollégium épülete áll.

Kőhalomban a magyar nyelvű elemi oktatás a hetvenes évek közepén indul be, a nyolcvanas évek elején kialakult az V–VIII. osztályos magyar oktatás is. Anélkül azonban, hogy létezett volna a városban magyar óvoda… Ennek létrehozásával kezdték el 1990 őszén erős alapokra helyezni a magyar oktatást Szegedi Lászlóék. A segítségükkel, toborzásuk eredményeként jött létre a szakközépiskolai képzés is. Így emlékezik:  „1990 januárjában ugyanis kiderült, hogy a felső tagozaton és főként a középiskolai osztályokban 171 magyar diák tanul   kizárólag románul. Így jött létre a magyar szakközépiskolai osztály, amelyben egyik évfolyamon elektrotechnikát, másik évben mechanikát tanulhatnak gyermekeink – magyarul. Így biztosítottuk az anyanyelvi oktatás lehetőségét óvodától az érettségiig.”

A szocialista nagyipari vállalatok csődje, a szegénység és a demográfiai apadás miatt a város magyar gyerekeinek a száma évről évre csökkent. A politikum is rájátszott arra, hogy 1994-ben Kőhalomban megszűnjön a magyar középiskolai osztály. Szegedi László elgondolkodott azon, hogy a közelebbi és távolabbi falvakból – főleg a Homoród mentéről – nagyon sok gyermek kimarad az iskolából. Anyagi okok, családi rendezetlenségek, félárvaság és árvaság miatt. Megkeresték ezeket a gyerekeket, és Kőhalomba hívták tanulni őket. „Így indultunk el 1995-ben, László napján, június 27-én, és nyolc iratgyűjtővel tértem vissza. Két fiú és hat lány. Nagy meglepetést okozott a városnak, főleg az iskola vezetőségének és a politikumnak, mert egy halálra ítélt magyar oktatási intézményt, amelyről elkönyvelték, hogy ezennel vége, mi újraélesztettünk azzal, hogy idehoztuk a gyerekeket.” A Szegedi házaspár megosztotta a saját lakását velük, átadta a parókia egy részét a bentlakóknak.

„Akkor még én sem tudtam, mekkora felelősséget vállalok, hogy azok a gyermekek nemcsak itt laknak, hanem azoknak étkezniük kell. A szülők ugyanis nem tudták volna kifizetni ezeket a költségeket. Magunkra vállaltuk hát az óriási anyagi és erkölcsi felelősséget is. Építkezni, pályázni, koldulni kellett. Senkit sem utasíthattunk vissza, aki magyarul akart tanulni” – folytatja Szegedi László.

1995-ben aztán megnyílt a bentlakás is, mely az elmúlt évek alatt 750 diáknak nyújtott otthont. Akiknek több mint 85 százaléka idehaza keresi ma is a boldogulását. „Ez azért van így, mert a gyerekek ezt látták-hallották tőlünk, ezt a szellemiséget sugalltuk nekik minden gesztusunkkal. A szórvány jövője demográfiai kérdés. Ha lesz szaporulat, akkor megmarad, ha pedig nem, akkor a világ pénzével sem lehet megmenteni.”

Ma Kőhalomban az idősek aránya 40 százalék, ami szokatlanul jó arány, hiszen a környék településein a szépkorúak jelentik a lakosság akár 70–80 százalékát is.

A konszolidálódó iskolahálózat meghatározta a vidék életét, növelte a magyarok presztízsét a város román vezetői – és nem utolsósorban, és nem is mellékesen – a román munkaadók körében. Így az utóbbi negyedszázadban a református gyülekezet lélekszáma nem apadt.  Szegedi László, aki jól ismeri az erdélyi állapotokat, hiszen a Református Egyházkerület generális direktora, missziói előadója, meggyőződéssel állítja: nem siratni, temetni kell a szórványt, hanem tenni érte; a helyzet ugyanis távolról sem reménytelen.

Kőhalom nevének hallatán ma már nem az jut eszünkbe, hogy itt is él még néhány magyar. Hanem az, hogy az itteni magyar közösség másoknak is példát nyújt.

Hogy Szegedi Lászlót a dél-erdélyi magyarság fáradhatatlan támogatójaként a kőhalmi szórványkollégium megalapítása és működtetése érdekében végzett munkája elismeréseként a múlt csütörtökön a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, barátai nem tőle tudták meg. Nem akart dicsekedni, szabadkozott, amikor kérdőre vonták. Pedig volna amivel. A legszebb disszertációt gyerekek lelkébe írta.