„Eltájolódott, megosztott és vízió, vagy jövőbeli terv nélküli náció vagyunk. És ez a kép akkor fest így, ha a világstatisztikákra figyelve kiderül, több területen is „ismétlésre” állunk, de azt várták el tőlünk hogy legyünk büszkék, mintegy a különlegesség és a kisebbrendűségi komplexusok között örlődve” – nyilatkozza Aurora Liiceanu a Caţavenciinak adott szerdai interjúja végén. A neves pszichológus nyersnek tűnő reflexiója mintegy rezonál több mérvadó román értelmiségi (Pleşu, Pepine, Dinescu, Boia, Cătălin Ştefănescu...) ezévi publikus gyötrődéseivel és kétkedésével, melyek temperamentumtól és alkalomtól függően, de ugyanarra a kérdésre keresik a (rész)válaszokat: miként fogalmazhatja meg magát a százesztendős modern kori Románia társadalma, és – ami legalább ugyanekkora kihívás – ebből az identitárius definícióból milyen ténylegesen hasznosítható következtetéseket, ha akarom permanens „nemzeti napiparancsot” lehet kihámozni.

A keddi parlamenti ünnepi ülés és az ott elfogadott nyilatkozat több kritikát kapott elemzőktől, sajtóból és magától az eseményt csak üzenettel megtisztelő államfőtől. Fesztivizmusának ártott az RMDSZ tartózkodó szavazatai által kiváltott hurrogás. Mint ahogyan 2006. december 18-án a kommunizmus elítélésére összetrombitált plénum fennköltre tervezett hangulatát is megzavarta Corneliu Vadim Tudor napirend előtti felszólalása, amelyben a tribun a Tismăneanu-jelentést pártos dokumentumnak bélyegezte. A két eset között viszont más közös vonás is fellelhető: teljes mértékű deklaratív jellegük, amely egyben ki is meríti a gesztus lényegét. A március 27-én felolvasott szövegnek egyetlen részletére azonban érdemes még kitérni; arra amelyben Románia és annak állampolgárai fogadóképesek bármely az újraegyesítést célzó szerves megnyilvánulásra, amely Moldova Köztársaság állampolgárainak szuverén akaratából fakad. Itt főleg a szerves jelző érdekes, de annál inkább az, hogy míg egyfelől egy állam és annak polgárai nevében ígérnek nyitottságot, túlfelől mindössze a Pruton túli állampolgárokra hagyatkoznak-hivatkoznak. Ebből is kitűnik, hogy már a diskurzus szintjén a jelenlegi képlet egyensúlyát vesztett egyenlet. A szervességgel meg az a gond, hogy bár a demográfiai adatok szerint mintegy 70%-os a magukat moldávnak-moldovainak tartók aránya, ez korántsem jelenti azt, hogy nemzeti identitásukban mindannyiukat románként lehetne elkönyvelni. Erre a több évszázados szétfejlődésre utalva mondja Lucian Boia, hogy pillanatnyilag a moldáv tudat egy a románéhoz igen sok szállal kapcsolódó, de mégis attól elkülönülő önálló nemzet sajátossága.

Ugorjunk egyet e szemantikai-logikai kitérő után, méghozzá időben: tételezzük fel, hogy (emberöltőnyi) távlatban a geostratégiai csillagjárás kedvező feltételeket teremt, és ott állunk a Kisinyov és Bukarest közé kifeszített, virágba borított híd egyik feljáratánál. Az új parlamentben orosz, ukrán, gagóc és bolgár képviselőknek szinkrontolmácsok fogják darálni a szöveget, mely éppen arról szól, hogy az alkotmány első mondata a következőképpen módosul: Románia szuverén és független parlamentáris köztársaság. A nemzeti, egységes és oszthatatlan epitetonok avittá válván kikerülnek az alaptörvény szövegéből.

A keddi deklarációnak még két aktuálpolitikai vetülete érdemel figyelmet: az amúgy uniópárti moldáv liberálisok nem jöttek el Bukarestbe, és Meleşcanu külügyminiszter ötölt-hatolt, amikor a történtek után rákérdeztek egy Lavrovval való találkozó esélyeiről. A diplomácia vezetője nem zárta ki az orosz kollégájával megejtendő tárgyalás lehetőségét, de hozzátette, a felek jelenleg egyes kérdések előkészítésének és tisztázásának szakaszában leledzenek.

Végül – ami a legaggasztóbb konklúzió – beigazolódni látszik a helyzet kínálta-diktálta megállapítás, miszerint Románia történelmének utolsó negyedszázadában csakis import-témák (NATO, EU-tagság) tudtak össznemzeti konszenzust generálni, hiszen a moldáv kérdés is a maga módján kívülről beemelt probléma, azzal a(z árnyalatnyi) különbséggel, hogy ezúttal keletről érkező portéka, jókora vámilletékkel terhelten.