Manapság nehéz elképzelni vérbeli haramiát állatok és zene nélkül. Ami az állatok sorát illeti, tekintve, hogy a zoológia számtalan variánst, fajt és alfajt, osztályt alakított ki, szinte végtelen. Még akkor is, ha egyes fajok kihaltak az ember beavatkozása nélkül (vö. dinók), mások túlélték a jégkorszakot, de az emberi faj nemesítő kísérleteinek estek áldozatul. Eltűntek a föld színéről, a tenger vizéből, az emberek ki- és levadászták őket.

Megnyugtató, hogy az állatok már megvalósították az osztály nélküli társadalmat, bár a természettudósok folyton kis- és nagycsoportokba akarják őket bekényszeríteni. A természetrajzi tanszékek és egyetemek imádják a rendszerezést, holott az állatok világában nincs rendszer és rendszergazda, rendszerellenes tevékenység, de még rendszerváltás sem.

Másfelől a húzósabb, menőbb, cool amerikai filmekben a maffiozót nem is lehet leképezni tizenhetedik századi olasz heréltek által előadott érzelmes barokk zeneművek, operák és áriák nélkül, miközben lefürészelik az áldozat legnemesebb szerveit-szervereit, vagy egyéb – gyengébb idegzetűek által különösen kedvelt – kínzásoknak vetik alá a nem fizető brigantikat, miközben a háttérből lemezjátszóról, élő egyenesben, a Teatro alla Scalaból szól Locatelli vagy Scarlatti tremolókkal teletűzdelt zenei báj- és bűvitala.

A zenéből talán ennyi is elég, az állatok azonban még további sorokra sarkallnak. Akadnak maffiózok, akik állataik révén emelkedtek föl, például a krisztusi példázatokban gyakran szereplő, az egyszerű hívekkel azonosított jerkék, birkák, báránykák (szakszóval Agnus Dei) tenyésztésük révén és a vámok megkerülésével tették naggyá a pásztort, de a juhosgazdának mit sem kölcsönöztek béketűrő szelídségükből.

Nos, a pásztor hamar a juhok és az együgyűek fölé kerekedett, bár állataival nem mutatkozik, modorát továbbra is a pásztori múzsa befolyásolja. S hogy ne legyen titok kire gondolok, meg is nevezem Bükkalji Gyugyut, a volt europarlamenti juhászt.

A minap megragadott a sajnálat, egy oly történet kapcsolatán, amely egy szegény állatszerető uzsorással esett meg. Ő jóval kisebb hatósugarú hitelakciókat hajtott végre népes családjával együtt, mint mondjuk az IMF: magánbanki tevékenységet űzött vagy embert, amíg elkapta, s ha amaz nem fizette meg kamatos kamatját az egykori jószívvel nyújtott támogatásnak, akkor háziállatai közé vetette. Az oroszlánverembe, mint egykor a rómaiak tették maguk szórakoztatására a gladiátoroknak kiszemelt rabszolgákkal. Könnyen elképzelhető, hogy Uzsorás Szili, akinek pénzügyektől megfáradt lelkére a római elődei által szolgáltatott történelmi példa felette imponálóan hatott, délutánonként fályafény mellett magán kolosszeumában állatai között üldögélt, arcán ott honolt a büszke indiai latin gőg és egyiptomi sasorr, miközben lefordított ujjal intett kedvenc leo-párducának, kardfogú tigrisének, hogy mindent bele, öcsi; ezalatt szolgák álarcban vagy rácsos sisakban, mint a jégkorongozó kapusok, bevetették a gödörbe az áldozatot, akinek esélye sem volt a fizetség megtagadására.

Sőt, hősünk kialakított egy kis magánbörtönt – hisz manapság annyi mindent hallani az állami börtönök bizonytalanságáról, elavult kitörésgátlóiról és egyhangú rossz kosztjáról –, amelyet szelíd nagymacskák őriznek, a pincegádor fölött ragadozók sétálnak, hajnalban könnyes szemmel a szavannák végtelen szabadságára gondolva.

Mint tudjuk, a félixek okos lények, van emlékezőtehetségük és érzékük a valósághoz, különben a szabad létben felkopna az álluk. Most, hogy Uzsorás Bálint gazdát, Kamatos Kamat Szilit lesittelték, állatait is bekísérték az állatkertbe. Egyelőre az elkülönítőbe, ugyanis naponta felkeresik őket fedett nyomozók, golyó- , harapás és karomálló mellényben, akik vallomást akarnak kicsikarni szegény bestiákból gazdájuk ellen.

Mondják, az oroszlánok készek vádalkut kötni.