A világra nem a nacionalizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem a globalizáció, amely a lokális műveltségeket feloldja a világfalu inkultúrájában – mondta Valentin Trifescu, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára Brassóban. Üdítő színfoltnak nevezte a székely nép tárgyi és szellemi kultúráját, amelyet tapasztalata szerint igyekeznek is megőrizni, s ezáltal ellenállni a globalizációnak, szemben a mai romániai nagyvárosok fiataljaival, akik a hamburgerrel együtt a média által terjesztett műveltségmentes instantkulturát is lenyelik.

Mondott mást is, meredekebbet is a Mócföldről származó Valentin Trifescu. Azt, hogy az elmúlt száz év nyertesei azok az erdélyi magyarok lettek, akik úgy emlékeznek Trianonra, mintha az a tegnap történt volna, s a történelem nagy veszteseinek érzik magukat. A többségiek, akik a századik évfordulón ünneplik győzelmüket, valójában az elmúlt évszázad nagy vesztesei.

Valentin Trifescu nem irigyelte mindig az erdélyi magyarokat. Talán nem is mindig tartotta őket valami sokra. Bevallása szerint szülei a kilencvenes években vagy Vadim Tudorra, vagy Gheorghe Funarra szavaztak. Amikor először hallotta a magyar nyelvet, disszonánsak, fülsértőnek, mi tagadás, a világ legcsúnyább nyelvének tartotta. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy megtanulja, miután kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy magyar ismerőseinek románul kellett beszélniük az ő jelenlétében, hogy ne érezze magát kirekesztettnek.

A nyelvtanulással együtt egyre inkább hatalmába kerítette a két világháború közötti transzilvanizmus, s egyre inkább az lett az érzése, hogy az erdélyi magyarok vesztesekből nyertesekké avanzsálhatnak.

Valentin Trifescu úgy véli, a magyarok és a románok homlokegyenest ellentétesen közelítenek a történelmi események és a mindennapok történései felé. A románok nem emlékeznek. A magyarok nem felejtenek. Ám a kisebbségi lét megtanította az erdélyi magyaroknak azt is, hogy önkritikával illessék önnön történelmüket és szerepüket. Erre már Kós Károly is képes volt – mondja Valentin Trifescu –, aki húszas években írt műveiben már ostorozza a magyar gőgösséget (a magyarok természetesen gerincességnek tartják, amit a románok gőgnek), és elismerte, hogy a magyarok saját hibájukból veszítettek. Azonban Kós nem állt meg itt, hanem a transzilvanizmusban látta és láttatta a hidat egymás megismerése és elfogadása felé. A két világháború között akár szerették, akár gyűlölték egymást a románok, a magyarok és a szászok, fontosnak tartották, hogy megismerjék a másikat.

Valentin Trifescu az interkulturalitás témakörben szervezett tanácskozáson ismertette véleményét. Előadása végén rezignáltan jegyezte meg, hogy sajnos, elmúltak már azok az idők, amikor a megértés hídjának építéséhez közös erővel állhattak neki Erdély népei. A szászok eltűntek, a románok bezárkóztak. Egyedül a magyarokra hárul a hídverés, az interkulturális párbeszéd fenntartása. Ez azonban óriási lehetőséget is jelent az erdélyi magyar kisebbségnek. Amely noha úgy érezheti, reménytelen vesztessé vált az elmúlt évszázadban, valójában a kultúra révén hosszútávon nyertessé válik – summázta hízelgő ítéletét Valentin Trifescu.

Csak az a kérdés, hogy mi, erdélyi magyarok elhisszük-e neki?