Kuszálik PéterCsau bácsi idején február a konyhai készítmények hónapja volt („luna preparatelor culinare”), kaszinótojást csak január és március között lehetett enni, májusban versengő salátát és medvehagymát legeltek meg csalánlevest főztek a dolgozó tömegek. Tőkés László kinyilatkoztatása szerint 2013 az autonómia éve – így most kell bezabálni belőle, jövő ilyenkorra más lesz a menükártyán.

E vesszőparipát a Székely Nemzeti Tanács is előszeretettel nyergeli meg, nem csodálkozhatunk hát, hogy Izsák Balázs március 10-ét a Székely Szabadság Napjának nevezte ki. Ámde! Március 10-e arról nevezetes, hogy 1854-ben e napon három székely összeesküvőt végeztek ki a marosvásárhelyi Postaréten. Emiatt igen baljós dolognak tűnik e naphoz bármilyen ünnepet társítani. Nemde, a magyar szabadságharcra is a kikeletkor, március 15-én és nem a gyászos vég évfordulóján (augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel napján) emlékezünk. Persze ha Minden Székelyek Főprimorja így gondolja helyesnek, akkor az úgy is lesz.

Kebleket hevítő beszédekben gyakorta előfordul a ’székelyek ezeréves szabadságharca’ szókép, amelyről nekem Csaba királyfi jut eszembe – mindkettő a mesék birodalmából/ba való.

Csillagösvény helyett a realitás göröngyös talajára kellene már lépniük a székelység szószólóinak, megmentőinek. Aki a Székelyföld autonómiáját sürgeti (darálja, hangoztatja, áhítozza – nem kívánt törlendő) naphosszat, az nincs tisztában a valósággal. Ajánlott szakirodalom: Krónika, 2008. márc. 12. („Gazdasági szempontból Hargita megye a legelmaradottabb az országban”), avagy Népújság, 2013. febr. 13. („A térség nem tudná egyedül eltartani 120 egészségügyi és 450 oktatási intézményét, több mint száz községi és 16 városi polgármesteri hivatalát”, ui. ezeket jelenleg a központi költségvetés támogatja évenként 25 millió euróval).

Kerek öt esztendővel írtam egy cikkben az alábbi sorokat, azóta sem érkezett rá válasz. Akkor Szász Jenő volt a címzett, most Izsák Balázs (és baráti köre) figyelmébe ajánlom:

„Évek óta várom, hogy az autonómia hívei kiadjanak egy füzetet azokkal az adatokkal, amelyek alapján el lehetne indulni a Kánaán megtervezése felé. A kérdéses két (három) megye statisztikai adatai lennének e füzetkében, például egy korfa is, amelyből megtudná az ember, hogy milyen az öregek és fiatalok aránya, mekkora a szaporulat, van-e, lesz-e akinek kikiáltani az autonómiát. Milyen időjárásbeli változások várhatók, van-e remény arra, hogy a pityókán kívül más is megteremjen, vagy augusztusban a csíki piacon továbbra is csak az ’erőszakosan asszimiláló ortodox’ gogost lehet majd megvásárolni? Hányan kaptak tejkvótát, s hány sajtgyár működik? Kinek a kezében vannak (vagy nincsenek) azok a hajdan prosperáló borvízfürdők, amelyeknek vize ma a patakokba folyik? Milyen az aránya az erdős területeknek, s mennyi van abból magántulajdonban? A kivágott erdők helyett hol és mennyit telepítettek? Milyen a megyék energetikai mérlege, hány szénbánya működik még, milyen kiaknázható altalaji kincsekben (gáz, kőolaj?) reménykedhet az autonóm terület leendő kormánya? Apropó: van-e elég rátermett, képzett ember a megyében vagy a hivatalokat majd a bajusz nagysága és a primor-felmenők száma szerint fogják elporciózni? A whiskys bankrablón és néhány cicababán kívül van-e még valami komolyabb exportcikke a régiónak? Még az is érdekelne: hányan végeztek pályázatíró kurzust és hányan nem tudtak azonnal elhelyezkedni?”

Azóta annyi történt, hogy Székelykeresztúron megalakult a tejszövetkezet. Óriási fegyvertény! Csak roppant kevés.

„A fölemelkedés záloga az autonómia” – hirdetik a csepűlovagok. Politikai

blöffnek remek, de van egy kis baj vele: hamis premisszák következménye. Okos ember nem hisz benne.