Nincs okom kételkedni abban, hogy a marosvásárhelyi autonómia-tüntetés résztvevőinek elsöprő többsége jóhiszemű ember, nemzeti elkötelezettségből, polgári öntudattól motiválva, önazonossága kinyilvánításáért vonult az utcára.

Abban viszont, hogy tudták, mi is az, amit olyan nagyon óhajtanak, már sokkal kevésbé hiszek. Persze minden ajkon, zászlón és transzparensen ott volt az autonómia. De, hogy ez pontosan mit takar, azt huszonhárom év alatt (és azelőtt sem) senki sem írta le.

Olyan egyszerű kérdések megválaszolására gondolok, mint például az, hogy a dekoncentrált intézmények, mint például a megyei egészségügyi igazgatóság vagy a környezetvédelmi felügyelőség mely intézménynek lenne alárendelve? A bukaresti minisztériumnak, vagy lenne az autonóm területnek saját kormánya? Ez utóbbi esetben hogyan oszlanának meg a kompetenciák a két végrehajtó testület között?

Lenne-e Székely Nemzeti Bank, székely pénz, székely rendőrség, székely tűzoltó és katona?

Csak mindezeknek a kérdéseknek a részletes megválaszolása után lehetne érdemben tárgyalni az autonómiáról a magyar közösségen belül és azon kívül is. Történt ugyan néhány kísérlet az autonómia törvényi definiálására, de ezek egyike sem tekinthető az autonómia teljes intézmény-rendszere megfogalmazásának.

Az első ilyen törvénytervezet Dr. Csapó József nevéhez fűződik. (Apropó: tudja valaki, hol volt a „lófő szenátor” az autonómiatüntetés idején?). Ez egy mindenféle szakszerűséget nélkülöző törvénytervezet volt, amelyet – ha valami csoda folytán – elfogadott volna a román parlament, akkor sem lehetett volna alkalmazni. Az elnagyolt, végig nem gondolt törvénytervezetnek egyetlen fejezete volt többé-kevésbé részletesen leírva, ez Székelyföld elnökére vonatkozott. (Azóta is gondolkodom, hogy vajon kinek szánta ezt a tisztséget a tervezet megalkotója.) Az összes többi kérdésben a bukaresti kormány feladata lett volna a részletek kidolgozása – ebből kiindulva talán nem is olyan nagy tragédia, hogy nem valósult meg.

A másik – jóval profibb – elképzelést az RMDSZ nyújtotta be, a sokat emlegetett kisebbségi törvény tervezetének formájában, amely azonban csak a kulturális vagy személyi elvű autonómiára vonatkozott, tehát a fentebb felsorolt kérdéseket eleve nem válaszolhatta meg. Más kérdés, hogy a parlament egyik tervezettel sem volt hajlandó érdemben foglalkozni, mindkettőt lesöpörte az asztalról, függetlenül attól, hogy éppen milyen színezete volt a parlamenti többségnek.

Véleményem szerint nem a tudás, hanem az akarat hiányzott ahhoz, hogy egy minden tekintetben szakszerű, a romániai jogrendbe akadálytalanul beilleszthető törvénytervezetet elkészítsenek az autonómia lánglelkű harcosai. Amint ugyanis „aprópénzre váltják” az autonómiát, rögtön kiderülhet egyfelől az, hogy a kezdeményezők sem értenek mindenben egyet (nem egyforma „mélységig” kívánnak lehatolni), másfelől pedig az, hogy az autonómia  nem univerzális gyógyír Románia, a Székelyföld és a magyar közösség valamennyi nyavalyájára (amilyen például a gazdasági válság vagy az európai pénzalapok lehívásának alacsony szintje). Az autonómia “pusztán” államszervezési elv, amelyik lehet jó és rossz is, attól függően, hogy milyen tartalommal töltik meg.

Az autonómiabajnokok számára azonban sokkal előnyösebb volt, ha a koncepció varázsige marad, amelybe mindenki azt vetít bele, amit csak akar, s nem változik át profán közigazgatási szabályozássá (vagy bár annak tervezetévé), mert akkor kiderül, hogy nem is mindenkinek tetszik.

Másfelől az „autonómiázást” a kezdeményezői nem azokkal szemben gyakorolták, akik megvalósíthatták volna: jelesen a román kormánypártokkal szemben. Meg sem próbáltak tárgyalóasztalhoz ülni a román féllel, vagy legalább jó barátjukkal, az államfővel. (Igaz, ez utóbbi Budapesten kurtán-furcsán lezárta a kérdést, mondván, hogy sohasem lesz autonómiája Székelyföldnek Romániában).

A sohasem tisztázott tartalmú autonómia iránti igény hangoztatásának inkább a magyar érdekképviselet megszerzéséért vívott harcban volt tétje. Az RMDSZ-szel szemben álló magyar szervezetek, úgy próbálták – egyébként nem sok sikerrel – hitelesíteni magukat, hogy azzal vádolták a Szövetséget, miszerint ő nem akarja az autonómiát.

Úgy tetszik, a marosvásárhelyi tüntetés is ennek a forgatókönyvnek a része. Ha nem így lenne, akkor a lelkes autonomisták a székely zászló helyett laptopot vennének a kezükbe, és végre kidolgoznák az autonómia törvénytervezetét.