Mivel közeledik március tizenötödike, Kossuthról szeretnék írni. Pontosabban nem is a forradalmárról, hiszen aligha tudnék róla akár egyetlen szó újat mondani, hanem egyik leszármazottjáról, aki egy s-el írja a nevét és Joseph Kosuth néven emlegetik világszerte a művészettörténészek.

Joseph Kosuth 1945-ben született az Egyesült Államokban, életrajzírói szerint bizonyítottan Kossuth Lajos leszármazottja, családfája azonban meglehetősen bonyolult lehet, mert édesanyja francia-angol és cherokee indián származású.

Kosuth az úgynevezett konceptuális művészet apostola, és hogy mi is az, talán jó példa erre immár a modern művészetek terén klasszikusnak nevezhető Egy és három szék című munkájának rövid leírása. Nos, az alkotás három részből áll: maga a szék, a fizikai valóságában, a fotó, amit egy fotós készít róla és a szék szó értelmezése az egyik jól ismert angol értelmező szótár alapján. Mindez egyetlen térben és talán ebből is kiderül: Kosuth filozófiai és művészetfilozófiai alapokól indul, úgy értelmez és értelmez újra, ahogyan mondjuk a strukturalisták teszik a szövegekkel, vagy amiként az antropológusok keresik, mi a közös az emberi kultúrákban.

Joseph Kosuthnak a hasonló típusú művészete olyan sikeres, hogy világszerte igen fontos középületek díszítésére kérik fel (a díszítést, persze, nem a szó hagyományos értelmében használom), hiszen Thomas Mann, James Joyce, Walter Benjamin és sok más eredetű idézet találkozik különböző installációkkal, grafikai megoldásokkal és így tovább. A német Bundestag, a stockholmi parlament, a párizsi Louvre és Nemzeti könyvtár, a belga parlament, a holland államtanács, egész sor amerikai és japán közéleti és közművelődési intézmény viseli Kosuthnak és munkatársainak a kezenyomát.

Persze, Kosuth után nem a magam belső ösztönzésére kezdtem nyomozni. Nem olyan régen ugyanis felkértek, hogy a Creart nevű európai uniós program keretében mutassam be a fő előterjesztőt, Jonathan Vickery professzort, aki több mint fél tucatnyi ország előadóival együtt értekezett a városfejlesztés és a kultúra kapcsolatáról Csíkszeredában, a program egyik állomásán. A tanár úr az Egyesült Királyságból érkezett hozzánk. Warwick egy harmincezer lakosságú kisváros Közép-Angliában, a Warwicki egyetem viszont nem itt, hanem a tőle nem messze fekvő, tízszer nagyobb Coventryben működik (nem csupán napjaink kelet-európai gazdasági kivándorlói ismerik jól ezt az angol várost, hanem még inkább a történészek, hiszen a második világháborús blitzkriegben a németek kegyetlenül lebombázták), maga az egyetem pedig évek óta egyike Nagy Britannia tíz legjobb felsőoktatási intézményének. A professzor itt a Kulturális Politikai Tanulmányok Központja keretében a globális médiával és kommunikációval foglalkozó intézet továbbképzéseit igazgatja, következésképpen a mai kommunikációs világon alaposan rajta tartja a szemét.

Egyéni munkái során Jonathan Vickery többek között filmet készített Joseph Kosuthról, a nyolvan éves olasz Michelangelo Pistolettoról, aki nem csupán a civilizációs és művészeti törekvések ötvözésének nemzetközileg jól ismert alkotója, szószólója, hanem képes volt a mifelénk jól ismert ipari rozsdatemetőkből (Olaszországban és a világ több olyan országában is léteznek, ahonnan legújabban Ázsiába vonult a tőke) ugyancsak látványosan működő művészeti kreációs központokat létrehozni. Vickery professzor a kanadai Banff Központban is tevékenykedik. Ez a hasonló nevű kanadai Nemzeti Park területén, hófödte hegyek között működő központ bolygónk legnagyobb művészeti és kreációs inkubátor házának is tekinthető, itt évente Kanadából és az egész világból mintegy nyolcezren fordulnak meg, hogy a különböző programok keretében kulturális ötleteken, megoldásokon, művészi alkotásokon törjék a fejüket, majd ezeket a modern információs eszközök segítségével tovább is adják. A Banff Center nevet beírva a világhálós keresőbe sok-sok olyan meglepetés ér, amelyektől nehezen tudunk szabadulni.

Többek között rájövünk arra, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hanem a mi kis világunknak ezernyi más világgal kellenne lépést tartania. A szegénységre pedig fölösleges panaszkodni, mert ez a lépéstartás igen gyakran nem az anyagi javak, hanem a megismerés, a gondolkodás, az elhatározás függvénye. Miközben Maréfalván vasárnap a nyolcvan éves Kovács Piroska nyugdíjas magyar tanárnőnek, néprajzosnak a szabályzatnak megfelelően itthon is átadták a tavaly Lisszabonban egyszer már átvett Europa Nostra díjat a székely kapuk jegyzékbe vételéért és a felújításukért kibontakoztatott közösségi mozgalomért, ott a helyszínen, a máréfalvi művelődési otthonban egy vaskos katalógust lapozgattam: görögök, angolok, belgák, németek, finnek és még sokan mások részesültek ugyanilyen elismerésben, akik életük, közvetlen környezetük egy-egy darabját átmentették az időnek.

Bizony, Európával így is lehet találkozni. Nem csupán a hangzatos politika és a hangos politikusok szintjén, hanem a művészetekben, az emberségben. Jó ezt nem feledni.