Nem csalás, nem ámítás. Láthattuk a televíziókban, hogy tegnap, amikor már sokezer ember várakozott a Szent Péter téren a hideg esőben arra várva, hogy felszálljon a fehér füst a Sixtus-kápolna kéményéből, egyszer csak megjelent egy sirály. A közvetítések és a téren imádkozva vagy zajongva várakozók számára ez volt az egyetlen látványosság. A madár semmitől sem zavartatva körözött egy kicsit, majd rátelepedett az árválkodó kéményre és a szitáló esőben békésen tollászkodni kezdett.

Jel volt ez a javából, csak mi már elszoktunk az égi üzenetek dekódolásától. A sirály nyilvánvalóan a névválasztás előjele volt. Ferenc ugyanis Itália, az állatok, a kereskedők és a természet védőszentjére, Assisi Szent Ferencre utalhat, a történelem talán legnépszerűbb szentjére, a szegények istápolójára, aki a hagyomány szerint a madaraknak is prédikált. De ha valamiféle képzettársításban a jezsuiták Xavéri Szent Ference is eszünkbe jutott volna, akkor már talány sincs többé. Merthogy e kettő együtt kétségtelenül, csakis és kizárólag Jorge Mario Bergoglio bíborost, Buenos Aires-i érseket adja, Ferenc pápát.

Bergolio ugyanolyan olasz, mint Buenos Aires lakosságának fele, így az Itália védőszentje ugyan kissé becsapós, de helytálló. A pápaválasztó 115 bíborosból ő a közismerten legszerényebb, a katolikus egyházi rangokkal járó hivalkodó fényűzést, palotákat, limuzinokat kategorikusan elutasító, mindmáig (tegnapig) bíboros érsekként is egy szerény kis lakában élő, busszal közlekedő, önmagának főző, tudós, művelt, szociálisan érzékeny lélek. Mondhatnánk, a tökéletes választás. Vele nemcsak a Ferencek sora kezdődik. Első dél-amerikai pápa, első jezsuita pápa. Magában hordozza a lehetőséget, hogy a modern kori egyházmegújhodás első számú apostola legyen.

A római katolikus világegyház jelenlegi helyzetében személye jóval több, mint egy választási kompromisszum – maga az Ígéret. Ferenc híd a harmadik világhoz: európai, azon belül is olasz származása, németországi tanulmányai, sokrétű képzettsége (vegyész is) egy, az egész világra kiterjedő rendbeli (jezsuita) tagsága, valamint makulátlan tisztasága predesztinálja arra, hogy igazi jó pásztor legyen, s valahogy visszaadja Szent Péter egyházának egykori tekintélyét és hitelét.

Assisi Szent Ferencről tudjuk, hogy amikor még világi emberként zarándoklatra indult Rómába, misztikus élményben volt része San Damiano templomában, Assisi mellett. A megfeszített Krisztus képmása életre kelt, és háromszor így szólt hozzá: „Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy romokba dől." Nos, Bergolio, Ferenc pápára sem vár kisebb feladat, mert az ezeréves toldás-foldás-javítás ellenére a római katolikus egyház most tényleg romokban hever. Vagy legalábbis, egyre fenyegetőbb az omlásveszély.

A történelmileg magával cipelt vádakkal, mint a fényűzés, kapzsiság, intrikák, keresztes háborúk, Borgiák, hatalommal való visszaélés stb, még csak megbirkózott, túlélte a reformációt, szekularizációt is úgy, hogy erejéből nem sokat veszített, de most szép lassan maga alá temeti az évek óta dagadó pedofília botrány, a tavaly kirobbant Vatileaks-ügy, amelynek nyomán kiszivárgott, hogy erős homoszexuális lobbi működik az egyházon belül, vagy hogy komoly botrány volt a Vatikáni Bank körül is.

A nyolcvanas éveinek második felét taposó, egészségi problémákkal küszködő XVI. Benedek mindezzel már nem tudott megbirkózni, s a hivatalos cáfolatok ellenére, nagyon nagy valószínűséggel ezért mondott le.

Az omladozás jelei már korábban mutatkoztak, gondoljunk csak arra, milyen viharos sikert aratnak évek óta Dan Brown, Steve Berry, Irving Wallace egyházra nézve hízelgőnek egyáltalán nem mondható regényei, s szép számban fogyott már Peter de Rosa jóval korábbi, 1988-as kiadású könyve is. Az egykori jezsuita pap, Rosa pedig nem is regényt írt. Krisztus helytartói – A pápaság árnyoldalai címen inkább történelmi betekintést ad a Vatikán csillogó világának kulisszáiba.

Most mindezek egyesített súlya alatt kell/kellene valamit lépnie Ferencnek. És vélhetően fog is, mert eddigi pályafutása azt bizonyítja, hogy szembe mert szegülni világi hatalomnak, a gazdagság, az egyházi hatalom csábításának egyaránt, nem véletlenül vívta ki mind a konzervatív, mind a reformpárti egyházi táborok tiszteletét és bizalmát.

Egy kicsit déjà vu érzésünk lehet Ferenc kapcsán. Amikor legutóbb meglepetés-pápát jelzett a fehér füst, az első kelet-európait, az első szlávot, akkor nagyon jó korszak kezdődött a római-katolikus egyház történetében. Nem tudjuk, mi lett volna II. János Pál életműve, ha pápaságát nem töri derékba a merénylet és az azután következő betegségek. Így is példát mutatott, olyannyira, hogy nem lengyelként, nem szlávként és nem katolikusként is minden közép-kelet európai büszke tudott lenni rá. Bergolionak is megvan ez az esélye, s úgy tűnik, az ereje is hozzá.

Most másodlagosnak tűnik, hogy Ferenc személyében bizonyos értelemben a konzervatív vonal győzött. Főpapként elutasította az abortuszt, a fogamzásgátlást, az azonos neműek házasságát és az eutanáziát – a cölibátus feloldását vagy a női papságot már fel sem szokták tüntetni e sorban. Mindez valóban meghatározza az egyház hosszútávú jövőjét, ám jelen pillanatban tűzoltásról, túlélésről van szó.
Az egyház örök, mondják, s ezt láttuk a kétnapos pápaválasztási közvetítésekben is. Első ránézésre talán groteszk, a 21. század emberét már-már megmosolyogtató a sok piros ruhás, csúcsos sapkás öregember látványa, a sokszáz évvel ezelőtti rigmusok, szabályok, technikák felvonultatása. De valami mégis van benne. Mosolyogva vagy nem, de a fél világ a televíziók elé szögezve várta azt a bizonyos füstöt, százezrek zarándokoltak a Szent Péter térre, hogy részesei lehessenek a történelmi pillanatnak. S a legtöbb tamáskodót ilyenkor valami mégis megérinti. Egy kicsit úgy vagyunk mindezzel, mint Attila, Isten ostora, amikor hódító-pusztító seregével Kr. u. 451-ben (én még időszámításunk előtt-utánként tanultam, de ma már így illik) megállt Róma északi kapuja, a Nomentana előtt, megkímélve az örök várost. A legenda szerint egy angyal jelent meg világhíres ősünknek, arra kérve, kegyelmezzen meg a városnak, ahol apostolok csontjai nyugszanak. (A történelemtudomány szerint épp járványveszély volt a pangó vizek miatt, a sikert sikerre halmozó hadvezér pedig felismerte, hogy a beteg városba beengedni a sereget egyenlő a halálra ítélésével. Róma püspöke, elébe ment, mert az ellenállás reménytelennek tűnt, és megadása jeléül Róma kulcsait – egy kispárnára helyezve – Atilla lábai elé tette. Atilla a várost megkímélte viszont a kulcsokat és a párnát, a benne lévő évi adóval együtt, magával vitte. De hát, legyünk őszinték, hányan vallják ezt a verziót, hányan hallottak egyáltalán róla? Az angyalost viszont tömegek ismerik, hiszik és vallják.

Igen, minden lekicsinylő mosolyt kiváltó ódonsága ellenére valami van ott annál a bizonyos kapunál. Valami, ami Attilát is megállította, valami, ami velünk is elhiteti, hogy a Vatikán annak ellenére, hogy a földkerekség legirigyeltebb, leggazdagabb és legtöbbet vádolt intézménye, talán mégis égi küldetése van, amelyet a földön hajt végre mikor jól, mikor rosszul. Tiszta szívből kívánjuk, hogy Ferenc pápát ez a Valami segítse történelmi küldetése végrehajtásában.