„Európa" – mondja Bogdán Zsolt olyan legyintő hangon, hogy megfagy a vér az ember ereiben. Benne van ebben a hangban minden fájdalom: ahogy Rákóczi egyedül maradt, ahogy a Kossuthnak tett ígéretek nem váltak be, ahogy a világháborúkat követően döntött, ahogy 1956-ban „segített" Európa, ahogy ma segít, mindaz, amit jelentett valaha s jelent talán még most is, és mindaz, amiből ki lehetett s talán ki kellett ábrándulni. S csak ez után a legyintés után jön a folytatás: „én nagy mesterem" – ami aztán olyan csalódott-gúnyosan hangzik, hogy az rémületes.

Az egész esten a Psalmus Hungaricustól féltem. Egyrészt amiatt, hogy nem mondja el, másrészt amiatt, hogy elmondja. Nagy vers, meg sokat is keringett Erdély és a trianoni döntés Szugyiczky István összeállításában, hogy el ne kelljen mondani. De el lehet mondani fogcsikorgatva, szemforgatva, nyálcsorogva, s akkor már jobb, ha nem hangzik el.

Ebből is látszik, mennyire foglya az ember a saját tapasztalatainak és előítéleteinek. Hiszen az első pillanattól világos volt, hogy Bogdán Zsolt nem tud így verset mondani: nem tartja magát magasabbrendűnek sem a költőnél, sem a közönségnél. „Azonosrendűnek" tartja magát: úgy beszél hozzá, úgy mesél neki, mint a legjobb barátjának. Minden Dsida-vers emberivé válik – amilyen a könyvben is, mondhatnánk, csakhogy könyv és színpad, betű és hang között nagyon meg tud nőni a távolság, és nem biztos, hogy a hallgató azt kapja, amire számít.

A Bogdán Zsolt felajánlotta lehetőség is csak egy a lehetőségek közül, ez a lehetőség azonban megnyerő, sőt, elbűvölő. A mesélés hangulatában és módján mondja el a verseket, s például a Lássuk, vajon itt... olyan közeli, annyira kevéssé patetikus, hogy éppen az a megrendítő benne. Bogdán mosolyogva kezdi: „Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében...", és ugyanígy folytatja, s az utolsó sor: „ez se lehet már", semmivel sem szomorúbb, sem hangban, sem arcon. Csak a mélytüzű, adysan barna szemek égnek valami kimondhatatlan fájdalommal.

Ezt a versmondást, hogy az is el tudja képzelni, aki ezután fogja meghallgatni-megnézni, egyedül a Jordán Tamáséval tudom összehasonlítani, aki József Attilát mond csodálatosan, s ő is úgy, mintha elmesélné. Nincs itt semmi megközelíthetetlen, nehezen érthető, mélységesen sokértelmű – minden elérhető közelségben van, megérinthető és átérezhető, minden teljesen emberi és általánosítható, és Bogdán a pátoszt is innen, az emberi oldaláról értelmezi és fogalmazza meg.

Mindenki boldog a szerelemtől, retteg a haláltól, mindenkinek fájna, ha egy magyar világban tanult volna, de egy románban kellene érettségiznie; emberek vagyunk, nem szentek vagy remeték, akiket nem sebez meg semmi, vagy akik mindig képesek vagyunk-lehetünk visszafogni magunkat.

Bogdán erre a mindenkire apellál, pontosabban a mindenki, az akárki hangját szólaltatja meg, ami Dsidához, a szelíd keresztényhez, rendkívül közel áll. „Dsida Zsolt" – találta meg Dániel Károly a megfelelő összefoglalóját annak az érzésnek, ami megkörnyékezi a hallgatót (Szabadság, 2013. március 8.).

Méltó partnere ebben Csutak Réka, aki minden verset más hangon mond el, mégsem erőlködik vagy nem sziporkázik: mindig a megfelelő hangot találja meg. Kovács Éva eszközei, gesztusai színtelenebbek, mert egyszínűek.

Ám a reflektor majdnem mindig Bogdán Zsoltra fókuszál, és méltán. A leghitelesebb Dsida volt, akit eddig hallottam, jobb Hegedűs D. Gézánál, Rajhona Ádámnál is.