A Kolozsvári Magyar Napok vásári forgatagában bóklászva ironikusan azt is gondolhatjuk, mennyi mindenre nincs szükségünk. Viszont, ha kicsit más szemmel nézünk szét, rájövünk: az érték az utcán hever. Elbeszélgettünk a hagyományos kézműves tárgyak készítőivel, akik között Kányádi Sándor nagygalambfalvi unokatestvérét is megtaláltuk.

Dél van, forróság. Az egyik standnál még a szokásosnál is nagyobb tolongás – és hát milyen az ember, odamegy, nehogy lemaradjon valamiről. Az asztalon kisebb-nagyobb tálak, virágtartók, mind-mind kőből, kavicsból.Speciális kőragasztó – válaszolja kérdésemre az eladó hölgy, aki a máramarosi Karulyfalváról érkezett. Igen, tudjuk, a kézművesség reneszánszát éljük, kézműves sörök, fagyik, stb. – szólalhat meg a nézelődőben a kisördög. Ha az ember boldogulni akar a piacon, egyre érdekesebb dolgokkal kell előrukkolnia. Mégis… Ezekben a kisebb-nagyobb tálakban fantázia van, nagyon egyszerűek, de például egy-egy virágcserép hihetetlenül jól mutat bennük. Érdeklődésemre a kedves eladó hölgy (a nevét nem árulta el) hamarjában egy kőtálkával is megajándékoz. Spontán emberi gesztus, értékelendő.Nem kell messze menni, rögtön a következő állomás a „székelystand”. Könyv, rajzfilm, hangosköny, társasjáték, színező, egytől-egyig Székelyföld-tematikában. Geréb Zalán Székelyudvarhelyről érkezett Kolozsvárra, hogy itt is Székelyföldet népszerűsítse. Jól értelmezett lokálpatriotizmus ez, tudja, hogy a magyar-székely identitást nemcsak nagy szavakkal hangoztatni, hanem megismerni is kell. Egy-egy jó hangulatban végigtársasjátékozott este, és a gyerek (talán a felnőtt is) rájön, hogy nem is él olyan rossz helyen.Apropó erdélyiség. Gyönyörű varrottasokon akad meg a szemem. A falujukban utolsó fecskének számító kézimunkázó asszonyok itt is egy kicsit mások. Kedvesen elütnek a zajos-nyüzsgő tömegtől. A Székről érkezett Tasnádi Klára néni mintegy elbújik a keze nyomán kivirult varrottasok, hímzett kendők között.A nagygalambfalvi Kányádi Vilma néni, habár energikusan tesz-vesz és beszélget, cseppnyi lemondás van a hangjában, mikor arról mesél, hogy ha ő meghal, nem lesz, ki továbbvigye a kézimunkázást. Szót ejtünk második unokatestvéréről, a nemrég elhunyt Kányádi Sándorról is. Vilma néni szerint a költő nagyon szerény ember volt a mindennapokban, ahogy ő fogalmaz: le tudott hajolni minden aprósághoz, legyen az fű, virág vagy gyerek.De ne legyünk pesszimisták, ha a kézimunkázás nem is túl népszerű a fiatalok körében, a mézeskalács-készítés úgy tűnik, igen. A székelyudvarhelyi Puskás Zsuzsa szemmel láthatóan a fiatal generációhoz tartozik. Elárulja: számukra lényeges, hogy örökölt, hagyományos mintákkal dolgozzanak, és persze a felhasznált alapanyag is természetes. Semmi más, csak méz, tojás, liszt és hagyományos mézeskalácsfűszerek. A margarint még hírből sem ismerik: kézműves kekszeikben például zsiradéknak csakis vajat, legfeljebb kókuszolajat használnak. Jó, hogy vannak kekszeik is, mert elnézve azokat a vörös alapon (teljesen hagyományos ételfesték) fehér tulipános szíveket, megenni szinte sajnálja az ember.A fesztiválutcán az a jó, hogy a virágkötéstől kezdve az üvegfújásig bármit kipróbálhatunk. Szalma László Zsolt üvegfúvó mesternél sorban állnak a családok. A gyerekek láthatóan nagyon élvezik, hiszen olyan, mint szappanbuborékot fújni.A mester egyébként Kolozsváron él, és a fizikai kutatóintézet számára készít laboratóriumi üvegtárgyakat. Otthon persze műhelye van, és a kirakott üvegékszereket, mécsestartókat, karácsonyfadíszeket itt készíti. Mintegy üzenetként szeretné átadni: nem kell szégyellni a kétkezi munkát. Nem hát, különösen, ha egy-egy ilyen szép, minőségi dísztárgy a végeredmény – gondolom.

Arrébb egy szalmakalapos, középkorú férfi akkurátusan mutat valamit. Közelebb érve kiderül, hogy a szalmafonást. Körülötte csupa szalmából készült dekoráció, és persze az elmaradhatatlan szalmakalapok. A bözödi Fülöp Róbert-Mózes elárulja, gyerekkorában halálosan unta a szalmát fonni, de amíg vigyáztak a libákra, nem volt mit csinálni. Habár könnyűnek tűnik, de nagyon időigényes munka – teszi hozzá. Egy nagy karimájú kalap ugyanis negyven méternyi szalmafonatot is felvesz, és akármilyen ügyesen is csinálja valaki, nem ússza meg egy napon belül. Egyre többen gyülekeznek a standnál, az egyik kisgyerekes szülő – aki mellesleg tanár is – rákérdez: nem volna kedve mindezt iskolában is bemutatni? Hát erre is jók a Kolozsvári Magyar Napok…