Szigorúak vagy szövetségesek legyünk szülőként? Hogyan segítsük gyermekeink  személyiségének kibontakozását? Miként lehet több az iskola a túlélésnél? Ezek és hasonló kérdések kerültek szóba Dr. Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénés szakember február 21-én csütörtök délután megtartott előadásán a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban.

„Szülőnek lenni végtelen nagy felelősség – olyannyira, hogy ezt a szerepet csak próbálgatni lehet” – szögezte le mindjárt előadása elején Ferenczi Enikő. Úgy ahogy tökéletes szülő nincs, a gyerektől sem lehet elvárni mindezt. Csak megpróbálhatjuk jól csinálni, és ez már nem is kevés. Ha ezt szem előtt tartjuk, sokkal kevésbé leszünk perfekcionisták a másik felé. Mert sajnos, – folytatta az előadó – napjaink iskolarendszere a teljesítményt sulykolja – nemcsak a gyerekekbe, hanem a szülőkbe is. Nem baj, ha vannak elvárásaink a gyerek irányába, a baj ott kezdődik, amikor túlzott elvárásokat támasztunk velük szemben – aminek a gyerek nem tud megfelelni –, vagy saját ki nem élt vágyainkat akarjuk a gyerekeinkben megvalósítani.

Jogos elvárás, például a pénzhez való viszony, ha a gyerek kapott zsebpénzét megtanulja beosztani – ezáltal megtanul a pénzzel bánni – de irreális elvárás az, ha például eldöntjük a gyerek helyett, hogy mi legyen, pl. orvos, ügyvéd, mert mi szegények maradtunk, és úgy érezzük, nem vittük sokra. A teljesítményorientált rendszerekben a gyerek mindig szorong. Szülőként annyit tehetünk, hogy ne vegyük át az iskola teljesítményközpontúságát, hanem legyünk jó értelemben lazák és rugalmasak. Tanuljuk meg a nevelési elveinket újra és újra átrendezni, és ami legfontosabb, szülőként úgy „beállni a gyerek mögé”, hogy a gyerek érezze, szabadon mozoghat, de ha kell, mindig ott vagyunk mögöttük – jegyezte meg a szakember.

Velük együtt fejlődjünk

Ferenczi Enikő elárulta, a fiatalokkal való foglalkozásai által nemcsak a fiatalok, hanem a családok életébe is belelát, és számos negatív mintát is felismer. Sajnos nagyon sok családban előfordul, hogy a családtagok keveset vannak egymással, hiányoznak a nagy beszélgetések, a közös ebédek, és pozitív minták helyett autoriter nevelési sémák uralkodnak. Egy másik negatív irány a „nagyon jó gyerek csapdája”, amikor azt szeretnék, hogy a mi gyerekünk kiváló legyen, és ezt az ideálképet beteljesítendő százféle különórákra hurcoljuk gyerekünket sokszor már kicsi korától kezdve. Mindez, nemhogy a gyerek saját útját nem engedi megtalálni, de egy teljesítményorientált csőbe húzza be. Persze nem az a megoldás, ha elhanyagoljuk gyerekeinket, de hogy miben tehetséges, ha figyelünk rájuk, annak az első jelei már nagyon korán megmutatkoznak.

„A folyamatosan jól teljesítő, 10-es tanulók nem mindig a legboldogabbak” – jegyezte meg az előadó. Vajon mi fontosabb, a folyamatosan jó osztályzatokért való versengés, vagy a széles, sokoldalú személyiség kialakítása? Versenylovakat akarunk gyerekeinkből, vagy inkább egy a saját orientációját megtaláló, önmagával azonos személyiséget?

Hogy az iskola ne csak túlélés legyen

„Főleg 11-12-esek körében hallani leginkább: csak még éljük túl azt a pár évet, ami még az iskolából hátravan. Úgy tűnik, az iskola egy krízis a gyerekeinknek, de a krízisek ismérve, hogy nem szoktak többévesek lenni, ha mégis, abban sérül az ember” – mondta az szakember. Az előadás harmadik tömbje a teljesítményrendszerben való túlélés kérdését emelte ki. A választás ebben az esetben kényszerítő erejű: szülőként vajon ezt a meglevő krízishelyzetet mélyítsük el gyerekünkben? Ferenczi Enikő kiemelte, a stresszkezelést már egészen kicsi kortól mi tanítjuk – már öntudatlanul is.

Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő stresszel, ők is stresszelni fognak – ezt a hozzáállást tanulják meg. A fölösleges negatív energiák helyett keressük meg miben jó a gyermekünk, és ezt erősítsük, ebben keressünk szövetségeseket akár pedagógusok személyében. Hol vannak a gyerek erőforrásai, „melyik tantárgynál érez szellemi izgalmat” – és ezeken a területeken keressen a gyerek versenyhelyzeteket, kihívásokat, mert ezek fejlesztik igazán. Ne próbáljuk meg a gyerekünk sorsát megírni, helyette inkább beszélgessük velük. „Dicséret, bocsánatkérés, együttműködés” – ez a hármas jelszó, ha mindent meg nem is old, de sokat segít, és átlendít a krízishelyzeteken, összegzett az előadás végén Ferenczi Enikő.

Az rendezvény után természetesen lehetőség volt kérdéseket is feltenni, ezek az előadás egy-egy résztémáját (pl. hogyan lesz a gyerek színes személyiség, hogyan viszonyuljon a gyerek a pénzhez) még alaposabban körüljárták.