Azzal a céllal osztotta meg történetüket az az édesanya, akinek 12 éves fiát ötven lejjel próbálták elcsábítani Kolozsváron, hogy a szülők beszéljenek gyerekeikkel, készítsék fel őket a veszélyekre. De hogyan beszéljünk erről? Mit mondjunk és mit ne mondjunk? Erről kérdeztük Vitus-Bulbuk Emese pszichológust, iskolai logopédust, aki gyakorlatias tanácsokat segít megelőzni a bajt. 

1. Már óvodás korú gyerekkel is beszélhetünk a veszélyekről!

Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerek elkezd egyedül járni iskolába vagy máshova, már beszélhetünk vele az őt érhető veszélyekről. Akár már kisebb korban is lehet erről beszélni, hogy az idegen személyekhez hogyan viszonyuljanak. Például akár az óvodás korosztállyal is, persze itt csoportos prevenciós beszélgetések vannak vagy lehetnek inkább.

Otthon szülőként is ráerősíthethetünk, beszélhetünk arról, hogy a gyermek által nem ismert személyekhez hogyan viszonyulunk. Ilyenkor jó azzal kezdeni, hogy megkérdezzük, hogy ő mit tenne – hogy lássuk, hogy az ő fejében mi van, mit tud erről, hogyan áll össze neki a kép.

Az iskolába kerülés sok esetben maga után vonja azt, hogy a gyermek egyedül kezd közlekedni. Ilyenkor mindenképp kell egy komoly beszélgetés a családban arról, hogy mit kell tennie, ha idegenek szólítják le az úton. Nem a megijesztés a fontos, hanem az informálás!

2. Ne ködösítsünk!

Mondjuk az igazat, ne ködösítsünk, de a gyerek korának megfelelően beszéljünk. Sokat segít, ha saját példát hozunk, hogy mi annak idején, hogyan kezeltük az ilyen helyzeteket. Kerüljük a nyílt ijesztegetést, vagy a sokkoló mondatokat, viszont legyünk egyértelműek.

Például: van olyan, hogy leszólítanak az úton és cukorkát kínálnak neked – mit teszel? Van olyan, hogy megráncigálják a táskádat, vagy nagyon közel mennek vagy ülnek hozzád a buszon. Ahogy érzed, hogy már kényelmetlen, azonnal reagálj, távolodj el, állj fel, húzódj a sofőr felé.

Ha nem hagyják abba, akkor kiabálj hangosan, ha van rá lehetőséged fuss is el. Ha nincs, akkor mindent tegyél meg azért, hogy minél hangosabb és észrevehetőbb légy. Ne zavarjon vagy ne szégyellj kiabálni, az a lényeg, hogy felfigyeljenek rád.

Menjen be a gyermek egy üzletbe és amennyiben van nála telefon hívja a szüleit, családtagokat. Szóljon az elárusítónak, akkor is, ha nem tudja a nyelvet még, beszéljen, hívja fel magára a figyelmet. Ha a buszon történik valami, akkor is hívja a szüleit.

3. Legyen egy jelszavunk!

Ha otthon hagyjuk egyedül a gyereket, akkor beszéljünk neki arról, hogy nem nyithatja ki senkinek az ajtót. Legyen egy jelszavunk – ami közös és csak mi tudunk róla – azokra az esetekre, ha valaki azt állítaná, hogy valamelyik családtag küldte. Ha tudja a jelszót, csak akkor nyisson ajtót neki.

Itt is jól jön a telefon, fel lehet hívni a szülőt és meg lehet kérdezni, vagy szólunk előre a gyermeknek, hogy fog jönni valaki. A mai világban ez a fajta azonnali kommunikálás már nem nehéz. Legyen nálunk is és nála is kulcs, és akkor nem kell ajtót nyisson nekünk. Ha barát kopogtat, akkor se engedje be, csak ha majd a szülő hazaér.

4. Nem elég egyszer elmondani a szabályokat!

Minden család máshol húzza meg a határokat az „egészséges” és a túlféltés között, ugyanakkor a gyermek önállóságát csak akkor tudjuk elősegíteni, ha engedjük egyedül is boldogulni. Bízzunk benne, hogy ha helyesen felkészítettük, akkor fogja tudni kezelni a helyzeteket. Többször beszéljünk ezekről a dolgokról vele, nem elég egyszer elmondani! Havonta, kéthavonta ismételjük el a szabályokat.

Minden pillanatát nem szabályozhatjuk le a gyermeknek, mert akkor azt tanulja meg, hogy tehetetlen a helyzetekkel szemben és várnia kell, amíg a szülő megoldja.

5. Fontos a jó útvonal!

Segítsünk neki kiválasztani a legoptimálisabb útvonalakat. Mondjuk el, hogy miért ez a legjobb (mert vannak kamerák az utcákban, épületeken, sokan járnak ott, sok az üzlet, jobb a közvilágítás stb). Az elején (megbeszélve vele) menjünk utána, pár lépéssel lemaradva, hogy lássuk, ragaszkodik-e a megbeszéltekhez. Egy idő után már csak messziről figyeljük, vagy az ablakból. Az elején szóljon (akár ő, akár a tanítónéni), hogy megérkezett.

Járjanak – ha ki tudják úgy alakítani – csoportosan, figyelve és vigyázva egymásra. Ezt is előzze meg egy beszélgetés azokkal a gyermekekkel! Különböző helyzeteket megbeszélve, különböző megoldásokat beszéljünk át velük!

6. Gyakoroljuk a közlekedést!

Nagyon sajátos az, hogy egy gyerek mikor érett arra, hogy egyedül közlekedjen. Egy 9 évest már el lehet engedni egyedül az iskolába. Fontos, hogy tudjon tájékozódni, el tudja mondani nekünk akár fejből is az útvonalat, hol vannak pl. átjárók. Ismeri-e és helyesen használja-e a közlekedési szabályokat? Tud-e, mer-e segítséget kérni, ha eltéved? Tudja-e kezelni a telefont (nem csak játékra, hanem hívásra, sms-írásra)? Ő szeretne-e egyedül menni? Elég magabiztos már hozzá?

Semmiképp se dobjuk be a mélyvízbe, előszőr tanítsuk meg, gyakoroljuk a tömegközlekedési eszközök használatát. Tanítsuk meg arra, mit kell tennie a buszon, hogyan vásároljon jegyet. Ha biciklivel jár, akkor hol és mikor kell leszálljon, hol mehet és hol nem, mit csinál, ha útlezárás vagy dugó van.

Ha a gyereknek otthon is vannak feladatai, amikre nem kell figyelmeztetni, hogy végezze el azokat, hanem már beépült a mindennapjaiba, akkor bízhatunk abba, hogy gyakorlás után a közlekedés is menni fog.

7. Használjuk helyesen a digitális eszközöket!

Lehet használni a technika adta lehetőségeket (pl. GPS-követő), de csak a gyermek tudtával, mert ha nem, akkor egy álbiztonság érzést alakít ki. Ilyenkor igazából nem bízunk benne, csak úgy teszünk mintha, és ha erre rájön, akkor csalódni fog. Fontos tudatni vele, hogy ez csak egy plusz biztonságot jelent, de ő kell tudja a szabályokat enélkül is. Amíg elemis, addig jó ha szól, amikor megérkezik és/vagy elindul valahonnan haza.

Ha az úton veszélybe érzi magát, akkor hívjon fel valakit, akivel beszélgethet amíg hazaér. Maradjon kapcsolatba az illetővel! Nagyobb korban is jó, ha szól (akár hívás, akárs sms, vagy csak egy csengetés erejéig), hogy elindult vagy megérkezett valahova. Ez azért fontos, mert ha megtörténik a baj, hamarabb utána lehet nézni, hogy mikor hol járhatott, és leszűkítjük a lehetőségeket.

8. Adjunk lehetőséget a beszélgetésre!

Ha történt valami baj és a gyerek zaklatott vagy feltűnően szótlan, mindenképp kérdezzük meg, hogy mi a gond, történt-e valami, amiért ennyire megváltozott a viselkedése. Adjunk lehetőségeket, hogy mesélhessen, beszélhessen! Figyeljünk rá! Kérdezzük meg, hogy mi hogyan tudunk neki segíteni, mit érez, mit tehetünk. Kérjük szakember tanácsát, ne tusoljuk el az ügyet, ne legyintsünk a félelmére mondván „velünk is történt meg, majd megszokja, majd kinövi, majd elfelejti”.

Hozzunk saját példát – ha velünk történt ilyen – mi mit éreztünk, hogyan reagáltuk, kinek meséltük. Biztosítsuk róla, hogy nem kell szégyenkeznie, nem tehet róla és nem hibás! Azért vagyunk, hogy segítsük abban, hogy többször ne forduljon elő.