Gyászolhatunk élőt, élettelent. Gyászolhatunk egy eltűnt életformát, elveszett éveket, elszakított hazát, lerombolt szülőházat, elpusztult állatot. S még sorolhatnánk: tönkrement kapcsolatot, kiapadt folyót, kidőlt fát, eltékozolt bizalmat, eljátszott tisztességet – a gyász tárgya akármi, akárki lehet. Szeretetünk, ragaszkodásunk tárgya elvesztésének feldolgozása életünk egyik legnehezebb feladata, a koronavírus-járvány idején pedig, ha lehet, még embert próbálóbb. A halál, a gyász, a veszteségeink elsiratása sajnos még mindig tabutémának számít, ám a jelenlegi helyzetben fontos beszélni egyes vonatkozásairól, hiszen a pandémia ezeket is alapjaiban változtatta meg. Szakértőt kérdeztünk.

Nagy Alpár-Csaba gyakorló lelkészként fogott bele a gyásztanácsadással kapcsolatos ismereteinek elmélyítésébe. Amikor kitört a koronavírus-járvány, akkor azonnal jelentkezett azokba az önkéntes csoportokba, ahol úgy érezte, hogy az általa elsajátított szakképesítés segítséget jelenthet sokak számára. Ilyen hely volt a Lélekemelők, ahová nagyon sokféle segítő jelentkezett, és a KarantÖRténetek csoportja, amelyben projektvezetőként vesz részt. Az már teljesen biztos, hogy ebben a helyzetben nagyon sokunknak felborult a lelki egyensúlya, egyelőre nem tudjuk, hová tegyük érzelmeinket, ezért is gondoltunk arra, hogy megkeressünk valakit, aki önként jelentkezett, hogy segítsen nekünk ezekben a kérdésekben eligazodni.

Első alkalommal tudatosult bennem, hogy a gyász kifejezést nemcsak halállal szemben használhatjuk, és ez nagyon meglepő volt. Miért lehet gyásznak nevezni mindannak az elvesztését, amit most siratunk?

Amikor gyászra gondol az ember, mindig az elhunyt személy elvesztésére gondol, pedig ebben a periódusban nagyon-nagyon sok mindent kell gyászolni. El kell gyászolnunk mindazt, ami elveszett az életünkből ebben a vírus elleni harcban, mert nemcsak kimondottan emberi életek estek a járvány áldozatául, hanem mondhatnánk azt, hogy teljes életvitelünk, megszokott életmódunk, az általunk ismert világ is. Még föl sem tudjuk mérni a veszteség mértékét, mert mindenki abban reménykedik, hogy a kijárási tilalom felfüggesztése után visszatér az életünk a régi kerékvágásba, de ennek elég kicsi az esélye. Maradandó nyomokat, maradandó sebeket hagy mindenki életén ez a világjárvány.

Mondjon egy kézzelfogható, hétköznapi példát is, mert nehéz belegondolnunk.

Gondoljunk gyerekeinkre. Az iskolai végzős évfolyamok fiataljainak el kell gyászolniuk azt, hogy az együtt töltött idő leszűkült, éppen a legfontosabb utolsó hónapok maradtak ki a közösségük életéből, és a búcsúzás sem lesz olyan, mint amilyenre készültek. Nincs kicsengetés, nincs bankett, nincs buli, nincsenek egymásra borulások, ölelések. Vagy másik példa: a focirajongók gyászolnak, mert nincs, és nem lesz sokáig lehetőség olyan igazi meccsen részt venni, ahol a lelátóról lehet szurkolni a csapatnak. Nemcsak hiányzik nekik, hanem kimaradt annak teljes biokémiai hatása: az adrenalin, az endorfin, ami elönti az embert szurkolás közben. Másnak a színház, másnak a templomba járás. És nem tudni, hogy ezek mikor és hogyan fognak visszatérni az életünkbe.

Menjünk vissza egy kicsit az ön történetében. Miért kezdett el foglalkozni a gyászfeldolgozással?

Lelkészként állandó kapcsolatban vagyok a közösségem gyászoló tagjaival, és nagyon sokszor tehetetlennek éreztem magam, azt hittem, többet, jobban segíthetek nekik, könnyíthetek a gyászukon. Nekem is van egy nagy adag tapasztalati csomagom, elég sok mindent és mindenkit el kellett gyászolnom életem során ahhoz, hogy empatikus tudjak lenni a gyászolókkal. Főként az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet támogatni, istápolni a gyászolókat, és el kellett mélyülnöm a gyásztanácsadási tanulmányaimban, hogy megtudjam, a gyászolókat csak kísérni lehet és kell, segíteni nem igazán.

Ön szerint miben nyilvánul meg a gyász? Tudunk, akarunk róla beszélni? Tudunk jól gyászolni?

Nemcsak, hogy beszélni nem akarunk a halálról, gondolni sem szeretünk rá. Régen nagyon jól tudták az emberek, hogy az élet véges, erre vonatkozott a memento mori kifejezés, ami annyit jelent: emlékezz a halálra. Természetesen ezt nem úgy kell értelmezni, hogy emlékezzünk és rettegjünk, inkább úgy, hogy emlékezzünk és éljünk. A legtöbben azt hiszik, még nagyon sok idejük van hátra, így túlságosan távlati célokat fogalmaznak meg. Majd, ha nyugdíjas leszek, ráérek ezzel foglalkozni, addig csak gyűjtök, szokták mondani – de a tervek nem feltétlenül valósulnak meg, a halál törvénye ugyanis az, hogy bárki bármikor távozhat. A céljaink nagy részét meg kellene próbálnunk a jelenben elérni, nem szabad mindent a jövőre hagyni.

A halállal való kapcsolatunk hiányának másik fontos része az állandó fiatalságkultusz: igyekszünk tagadni az elmúlást, fiatalok maradni, és nem gondolni az öregedésre. Aki azonban nem gondol rá, azt váratlanul éri például a szerettei halála, mintha addig ez a jelenség nem is létezett volna. Mi, szakemberek ezért szorgalmazzuk, hogy legyenek prevenciós előadások az óvodákban, iskolákban – így ugyanis nem a krízisben kellene megértenie a gyerekeknek, mi a halál, a gyász, hanem krízis nélkül is kialakulhatna bennük rendezett viszony. A fiatalokat jó lenne megszólítani és beszéltetni a Halál-kávéházakban, ami tőlünk nyugatabbra már bejáratott módja a halállal való irányított foglalkozásnak. Én is éppen az idén szerettem volna elvinni ezt a programot egyik népszerű fesztiválra, de sajnos a fesztivál is elmarad.

Nem tudunk igazán „jól” reagálni a gyászra, ez most már egyértelmű. Mi a teendő? Hogyan kezelhető az elvesztés, a hiány okozta fájdalom?

Nagyon sokszor előfordul, hogy az emberek nem tudják, mit mondjanak egy gyászolónak, sőt, egy idő után elkezdik kerülni azokat, akikről azt veszik észre, hogy nem tudnak szabadulni szomorúságuktól, gyászuktól. „Nem akarok vele találkozni, inkább átmegyek az út másik oldalára, mert olyan negatív energiát sugároz”– szoktuk mondani egyik vagy másik ismerősünkről, aki mint egy felhőt, hordozza maga körül bánatát, gyászát. Ebben sajnos a konyhapszichológiának van nagyon sok sara, mert ha nem működnek az előre gyártott formulák, akkor rövid időn belül a támogatásra szoruló embertársainktól elfordulunk azon a címen, hogy olyan emberekről van szó, akik nem akarnak önmagukon segíteni, és minket is lehúznak, ha mellettük maradunk.

A gyászolónak, annak, aki a veszteséget feldolgozza, mi a feladata ilyenkor?

Már a gyászoló maga is szeretne jobban lenni, bizonyos ideig egyszerűen nem képes rá, mert alig él, és a gyógyulását sem belülről, sem kívülről nem lehet sürgetni. Ne hajtogassuk tehát, hogy most már legyél túl a dolgon, most már gyere velünk ide meg oda. Ugyanakkor ne is mondjunk le róla! Hívjuk el konkrét programokra, tegyünk gesztusokat feléje, pl. vigyünk neki egy tál süteményt, akárhányszor utasít is vissza minket. A gyászfolyamat ugyanis halad, és egy idő után már biztos, hogy igent fog mondani, el fogja fogadni a támogatásunkat. A gyászolók legtöbbször azt fájlalják, hogy az elején mindenki ajánlkozik, később azonban eltűnnek a jóakarók. Az okosnak szánt tanácsokat is hanyagoljuk, mert a gyászoló nem tanácstalan, hanem erőtlen.

Visszatérve a saját történetére, hol sajátította el azt, amit tudnia kell egy gyásztanácsadónak?

Mindig zavart lelkészként, amikor a gyászolók azt fogalmazták meg, hogy „édesapám, édesanyám bennem él tovább”. Úgy éreztem, hogy ez egy lebutított verziója a feltámadásnak, az örökéletnek. A gyásztanácsadás során tanultam meg, hogy igenis ez annak a jele, hogy a gyászoló ember tudatosan vállalja azt, hogy ezután átminősült kapcsolatban lesz az elhunyt személlyel.

A Napfogyatkozás Egyesület által szervezett tanfolyamon rengeteget tanultam. Olyan szakmai csoportról van szó, amely még 1996-ban alakult az erdélyi származású Polcz Alaine közreműködésével, és olyan szakmai szervezetté fejlődött, amely a gyászhoz kapcsolódó kérdéskört a maga mélységében és komplexitásában vizsgálja. a szakma legjobbjaitól tanultam tehát, és most abban a fázisban vagyok, hogy szeretnék szupervízió alatt gyakorolni, és lassan beindítani egy praxist. Sajnos, nálunk Erdélyben a gyászolók egyéni és csoportos professzionális támogatásának szervezeti keretei nem alakultak ki, a társadalom tagjai a gyásszal kapcsolatban csekély – és ami ennél is riasztóbb – téves ismeretekkel rendelkeznek.

Valóban nincs nyoma annak, hogy szakszerűen foglalkoznának az emberek a veszteségeik feldolgozásával.

A gyászkultúránk elhalványult, a gyászolás hiánya tévesen értékessé vált: gondoljunk arra, hogy milyen elismerően szólunk az „erős”, a gyászon önmagát hamar „túltevő” emberről.  Arra sem reflektálnak nálunk az emberek, hogy milyen gyászaik vannak. Mert nemcsak családtagokat, szeretett embereket veszítünk el menetközben, akiket meg kell gyászolni, ugyanígy fel kell dolgoznunk egyéb veszteségeinket is: a munkahelyüket elveszítők, házasságukat illetve párkapcsolatukat felbontók, csonkoló műtéten átesettek és még sorolhatnánk a különböző kategóriáit azoknak az embertársainknak, akik valamit gyászolnak.

Mi az, amiről konkrétan úgy gondolja, hogy a mostani, pandémiás veszteségeinkhez kapcsolódik?

Én határozottan úgy gondolom, hogy most el kell gyászolnunk a régi világunkat. A lelkünk még nincs felkészülve arra, hogy ezt el tudja fogadni, ugyanakkor mégiscsak szembesülnünk kell azzal, hogy rengeteg óriási veszteséggel néznek szembe ebben a periódusban. Azokra is gondolhatunk, akiknek nem feltétlenül a járvány miatt, de mégiscsak ebben az időszakban hunyt el hozzátartozójuk, akitől nem tudtak a megfelelő módon elbúcsúzni. De mondhatunk más példát is: a bezártság miatt a napi rutinunkat, a megszokott időbeosztásunkat annyira elvesztettük, hogy már nem is emlékszünk milyen a „normális” élet. De nézzük meg gyerekeinket is, akik nem találkoznak, és nem játszanak velük egykorú gyerkőcökkel hónapok óta: az ilyen traumák maradandó nyomot hagynak lelkükben, visszavetik őket a fejlődésben, meg kell értenünk őket, sőt nekünk kell hangot adnunk, szavakba öntenünk veszteségüket, mert lehet, hogy ők maguk sem értik, mi az, ami fáj nekik. Vagy lehet, hogy hiányzik az unokának a nagyi ölelése, az idős szomszéd néninek, bácsinak a meglepetés cukorkája és a mosolya. Ezeket mind elveszítettük az elmúlt hetekben, hónapokban.

Ha belegondolunk, akkor valóban számtalan apró örömtől kell elköszönnünk.

Nagyon sok veszteség ért bennünket, és még fog, mert ha el is múlik a járvány, olyan társadalmi-gazdasági változások lesznek, amelyekről fogalmunk sincs. Egy kézenfekvő példa, hisz mindenki azon töpreng, hogy lesz-e alkalom vakációzni idén nyáron, úgy tűnik, hogy az aránylag olcsó külföldi vakációk apró öröméről is le kell majd mondanunk, mert a fapados repülőjáratok korszaka leáldozóban van, nem lesznek már filléres firenzei utazásaink, tengerparti üdüléseink, háromnapos városlátogatásaink, és így tovább.

Egy érdekes közösségi felület, ahol erről rendszeresen beszélgetnek, az a KarantÖRténetek. Miről van szó?

A kolozsvári BBTE Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán működő Alkalmazott teológia és Mediáció mesterképző szak tanárai és hallgatói indították el a KarantÖRténeteket. Minden hétfőn, szerdán és szombaton este hattól élő adásra hívjuk az érdeklődőket a KarantÖRténetek Facebook-oldalon, ahol két – főként tapasztalati tőkével, de ugyanakkor szakmai felkészültséggel is rendelkező – tanár vagy hallgató a karantén okozta krízisekről, azok érzelmi, kognitív, mentális implikációiról és lehetséges megoldási stratégiákról beszélget.

Sokan sokféleképpen vagyunk érintettek: a várandós kismamák aggódnak születendő gyermekük egészségéért, a házasságra készülőknek vagy a válófélben levőknek sem egyszerű ebben a periódusban az életük, a közelmúltban szeretteiket elvesztőknek, azoknak, akik számos más gonddal küszködnek a karantén idején, azoknak, akiknek szerettei kórházakban vagy nagy fertőzésveszélyben dolgoznak, ezek a napok sokkal nehezebbek. Minden ember másként éli meg ezt a periódust, és azt hiszem, hogy a lelki segítőknek, akik felvállalták azt, hogy tehetségüket és erejüket arra fordítják, hogy támaszt nyújtsanak embertársaiknak ebben az időszakban, nagyon fontos szerepük van és lesz jó ideig, amíg kikászálódunk ebből a sűrű hálóként minket körbefogó, megbénító világjárványból. Barabási Albert Lászlónak a szövegeit többször elolvastam ebben a periódusban, és minden szavával egyetértek.

Mi az elsődleges teendőnk ilyenkor? Mit tanácsol? Hol kezdjük a feldolgozást? Beszéljünk róla, osszuk meg egymással a tapasztalatainkat?

Beszélni, ventilálni is nagyon fontos, de azt hiszem, hogy alapvetően azt tanultuk, hogy foglakozni kell a gyásszal. Biztos látott már mindenki olyan embereket, akik rendszeresen kijárnak a temetőbe, sírokat gondozni. Ez is a gyásszal való foglalkozásnak aktív formája. Mindenki másként foglalkozik a gyászával, az író regényt ír, a zeneszerző rekviemet, a hétköznapi embernek nincsenek ilyen lehetőségei, és sajnos a közbeszédben sem tematizálódik eléggé az, hogy szembe kell nézni a veszteség okozta érzéseinkkel, kezelni kell őket, engedni kell őket érvényesülni, és megtanulni lassanként átminősült kapcsolatot kiépíteni az elhunyt személlyel, a valamikori énünkkel, életünk elmúlt, soha vissza nem térő korszakával.

A verbális megfogalmazás után következnek a feldolgozás további fázisai. Melyek ezek?

Recept nincs, és menetrend sincs. A szakirodalom megkülönböztet fázisokat. Van tagadás, hárítás, van depresszió meg elfogadás, de ezek nem mindig ugyanabban a sorrendben követik egymást, nincs leszögezve, hogy melyik mennyi ideig tarthat, illetve, ha az illető átesett egyik vagy másik perióduson, attól még nem borítékolható, hogy ismét nem következik be annak az újraéledése. A legtöbb, amit tehetünk az, hogy aktívan elkezdünk foglalkozni lelkünkkel, és elfogadjuk azt, hogy szenvedünk. Regresszióinkkal, álmainkkal foglalkozni kell. Ugyanis nagyon érdekes jelenséget jeleztek többen az elmúlt periódusban: éspedig azt, hogy az álmaik sokkal mozgalmasabbak, színesebbek lettek, amióta karantén van. Mintha minden dinamika, és meg nem esett történet, ami kiszorult az éber állapotunkból, az az álomvilágunkba költözött volna. Mintha a lelkünk tudaton kívüli része is megpróbálna kompenzálni minket, hogy a veszteséget tudjuk könnyebben feldolgozni.

Gyászoljunk tehát, és ne ijedjünk meg attól, hogy a szomorúság úrrá lesz rajtunk, mert ez egy természetes állapot? Van kiút is ebből az állapotból?

A gyász nem „csak” megtörténik velünk. A gyásszal meg kell küzdenünk, még ha elerőtlenedésünk meg is kérdőjelezi, meg is tépázza küzdőképességünket. Csak ha megküzdünk a gyászunkkal, ha szembenézünk érzéseinkkel, akkor tudunk úgy élni, úgy tovább menni, hogy tudni fogjuk, merre halad ezután az életünk. Ha tudatosítjuk magunkban azt, hogy mi az, amiben vagyunk, akkor könnyebben fölvehetjük a harcot az időnként jelentkező szomorúsággal, depresszióval, negatív érzésekkel. Kialakíthatunk egy modus vivendit. Ha a tagadásba menekülünk, és úgy teszünk, mintha semmi sem változott volna, és bevetjük a különböző hárító mechanizmusainkat, hogy elbújhassunk a lelki munka elől, akkor téves stratégiát választunk, amelynek előbb-utóbb meglesz a kára.

Lehet, hogy a tagadással pillanatnyilag elkerüljük a stresszt és a szorongást, de ha nem fogadjuk el azt, hogy nekünk nehézséget jelenthet ebben az új helyzetben különböző kihívásokkal megküzdeni, akkor lehet, hogy énünket pillanatnyilag megvédtük, viszont a valóságot kizártuk az életünkből. A veszteség feldolgozása, a gyász nem mentális betegség, amitől félni kell, futni kell, hanem alkalmazkodási állapot, amelyben a lelkünk megpróbál új életlehetőséget kialakítani a maga számára. Ezt a munkát senki nem spórolhatja meg.