„Fogtam a tarisznyámat, és elindultam szerencsét próbálni, hátha megnyerem a tízmilliót” – kezdte népmesébe illő történetét Ötves János székelyföldi származású fiatalember, aki főzőtehetségének köszönhetően belopta magát a séfek és a tévénézők szívébe. Nem vágyik azonban „fele királyságra”, ellenkezőleg: családját szeretné talpra állítani, hogy pincelakásukból kiköltözve végre teljes értékű életet élhessenek. Álma, hogy feleségével, érkező kisbabájukkal és nevelt lányukkal együtt megélhessék a családi fészek varázsát. Ugyanakkor gyermekotthonban nevelkedő sorstársainak is példát mutatna: szeretné, hogy a nemzetiség és az elhagyatottság ne a kisiklott életek melegágya, hanem az erő, a bizonyítani akarás és feltörekvés alapja legyen.

Csecsemőotthon, árvaház, nevelőszülők, kamaszkori lázadás, újabb árvaházi évek határozták meg Ötves János fiatalkorát Székelyföldön. Előfordult, hogy egy tányér levesért és a másodikért dolgozott, és olyan időszakai is akadtak, amikor éjt nappallá téve gürcölt külföldön, hogy pénzt kereshessen. Tanult, tapasztalt és önkontrollra sarkallta magát, mert tudta, úgy haladhat az életben előre, ha az elhagyatottság generálta agresszivitást félreteszi, és helyette bölcs, igazságos emberré válik.

Szülőanyját sosem ismerte, 1993-ban jött világra Székelyudvarhelyen, akkor hagyta magára anyja, akit azóta sem látott. Apja ekkortájt halt meg, tehát nem maradt más megoldás, mint a csecsemőotthonban való elhelyezés. Innen került a székelykeresztúri árvaházba, ahol 6 éves koráig nevelkedett. Elmondása szerint a kilencvenes években nem léteztek még gyermekotthonok, csupán árvaházak voltak, magukra hagyott, éhező kisgyermekekkel, akik nem kaptak annyi odafigyelést és törődést, amennyit egy gyermek igényelne. Tisztán él benne az emlék, ahogyan az ebédlőben tálcácskáját taszigálja a levesért, ám az étel, amit kap, átlátszó folyadék, két apró sárgarépával és egy húsdarabbal. „Tudod, mi, árvaháziak nagyon-nagyon szerettünk volna enni. Sokat és jót. De akkoriban nem is tudtuk, mi a jó és mi a rossz, örültünk, ha enni kapunk” – idézte fel gyermekkorát a fiatalember.

Hatévesen érezte először a finom étel illatát

Miután felszámolták a „nagyárvaházat”, hatéves korában csíkkarcfalvi nevelőszülőkhöz került. Elmondása szerint a gyermekvédelmisekkel ment a helyszínre, és az ajtón belépve olyan illatot érzett, amit addig sohasem: nevelőanyja zakuszkát főzött, viszont ő akkoriban azt sem tudta, mi a zakuszka. Így amikor étellel kínálták, egy ültében elfogyasztott nyolc nagyszelet zakuszkás házikenyeret. „Olyan hasam volt gyermekkoromban, mint a páromnak most, a gyermekvárás idején” – emlékezett vissza, majd hozzátette, nagyon szerette a pocakját, a nevelőszülei is hamar megtanulták, hogy ha sehol nem találják, akkor a kertben kell keresniük, ahol éppen gyümölcsöket dézsmál. Kilencéves korában tehát már tudta, szakács lesz belőle, a családnál ugyanis betekintést nyert a székely konyha ízvilágába.

Később számtalanszor próbált szerencsét külföldön, végül Franciaországban sajátíthatta el a főzés fortélyait: bár Csíkszeredában szállítástechnikát és autószerelőit végzett, dolgozott eper- és uborkaszedőként, és kipróbálta magát autógyárban, vendéglátóiparban is. Franciaországban konyhai kisegítőként kezdte pályáját, ám feltörekvése és rendíthetetlensége végül odáig vezette, hogy a sütés-főzésbe is beletanulhatott.

A „milyen szép kis cigánygyerek” és a „börtöntöltelék lesz belőle” kijelentésektől a főzőműsorig

„Mi, árvaháziak hajlamosak vagyunk könnyen kisiklani” – magyarázta Ötves János. Gondolatát azzal példázta, hogy fiatalkorában ő is sokat gondolkodott, mi lesz vele, ha a nagykorúságot elérve kikerül a „nagyvilágba”: lesz, aki segítő kezet nyújt, amikor a papírjait intézné, lesz, aki étellel kínálja, ha szüksége lenne rá? A legtöbb fiatal ezeken töri a fejét a gyermekotthonokban, és a kilátástalanság miatt gyakran jobb megoldásnak tűnik számukra a bódító szerek használata.

Tinédzserként jómaga is lázadozott, nevelőszülei szigorúságának ellenére cigarettázni kezdett, amit olyannyira szégyellt, hogy miután fény derült rá, levélben kérte nevelőit, küldjék vissza az árvaházba. Kérésének eleget tettek, visszakerült, egy családi típusú házban töltötte hátramaradt évét, különböző gyermekek mellett: voltak körülötte értelmileg sérült, lázadozó, megtört és erős fiatalok is. „Én erős voltam, tovább tudtam lépni az árvaságom tényén, mert úgy tekintettem rá, mint átmeneti állapotra” – mesélte a Konyhafőnök főzőműsor sztárja.

Amint a feszültségek enyhültek, továbbra is visszajárt nevelőszüleihez, segítséget, lelki támaszt kapott tőlük. Karcfalvi szüleinek nevelési módszerei jó hatással voltak fejlődésére, ugyanis megértette, hogy az agresszivitás nem célravezető, és arról is megbizonyosodott, hogy intelligensebbnek kell lennie társainál, el kell sajátítania az írást és olvasást, hogy „segíthessen azokon a cigányokon, akik nem tudnak aláírni, elolvasni egy levelet”. Érezte ugyanis, hogy magaviseletével, példájával sorstársait is buzdíthatja a változásra, a tenni akarásra. Ebben segítette maximalizmusa is, ami gyerekkorától kezdve löketet ad neki – adta tudtunkra a fiatalember.

Arról is beszámolt, hiába próbált mindent maximálisan teljesíteni, kapott hideget-meleget a társadalomtól, és a „milyen szép kis cigánygyerek” dicsérettől kezdve a „börtöntöltelék lesz belőle” vészjósláson át, egészen a „na, gyere, adok egy tányér levest” lekezelésig minden érte, míg ő a bizonyítani akarással és a feltörekvéssel küzdött. Osztálytársai is nehezen fogadták el, hiszen „cigány is volt, meg árvaházi is”, ezek pedig olyan „stigmák” voltak Székelyföldön, amiket nehezen lehetett levetkőzni – talán éppen a Konyhafőnök kellett ahhoz, hogy köszönjenek az utcán, felismerjék, és szurkoljanak neki.

„De ilyen a társadalom, nincs mit tenni, mindenhol hasonló a hozzáállás” – nyugtázta telefonbeszélgetésünk során, kiemelve, hogy fiatal felnőttként megtanulta, mindenből háromszor annyit kell teljesítenie, mint a többségi társadalom fiataljainak ahhoz, hogy megbecsülést kapjon. Ugyanis, amikor munkára vállalkozott, háromszor több fát hasogatott ugyanazért a tányér ételért, háromszor több krumplit vermelt ugyanazért a fizetségért, mint társai. Elmondása szerint „csendben lenyelte” a megaláztatást, és visszagondolva úgy érzi, valószínűleg a lekezelés motiválta: nem hittek benne, ezért igyekezett minél többet bizonyítani.

Kicsi kuckó, sok család: pincelakásából törne ki

„Felnőve” Csehországban vállalt eperszedést, ezt követően pedig egy három hónapos uborkaszedést is: konténerben lakott, munkáját hason fekve végezte, leszegett fejjel, úgy kapkodta az uborkákat, míg az ültetvények között taszították egy gépezeten. A szezon lejárta után Budapestre utazott, ahol egykori osztálytársa gyorsbüfénél ajánlott neki munkát. Mivel csupán román személyazonossági igazolvánnyal rendelkezett, barátja azzal hitegette, hogy segít a magyar papírok elintézésében, ám a segítség csak ígéret maradt, közben pedig felélték a külföldi munkájából megspórolt pénzét – ismertette kezdeti nehézségeit Ötves János.

Miután felismerte, hogy kihasználják, nevelőszüleitől kért segítséget, a szülők pedig önzetlenül invitálták újra magukhoz, kisegítették, új munkahelyet kerestek neki, így került a mosonmagyaróvári autógyárba, onnan pedig Párizsba vezetett az útja. Franciául ugyan nem beszélt, mégis vállalkozott a konyhai kisegítői munkára, amit olyannyira rendíthetetlenül végzett, hogy előbb salátásnak, majd sütögetőnek is kinevezte főnöke. Innen merítette a legtöbb ötletet, ezen a munkahelyén gazdagította főzőtudományát.

Közben megismerkedett párjával, és visszakerült Magyarországra, lakásukban viszont nem gyakorolja a szakács mesterséget, ott ugyanis roppant apró konyha áll rendelkezésükre. Érthető, hogy a műsorban miért mondogatják gyakran a séfek, hogy figyeljen a tálalásra: a székely és a francia konyha hatása ínycsiklandozóan érezhető mesterségében, töltött ő már kolbászt a műsorban, tűrt húst, kacsa- és libamájat is készített, illetve marokkói feketekagylót is tett már a séfek asztalára. A tálalás viszont nehézkesebben megy neki, azt ugyanis nem volt, ahol gyakorolnia.

A „kicsi kuckóban” több család van együtt: párja szülei és párja néhány testvére is a családi házban él, és legtöbbjük betegség miatt nem dolgozik, tehát rengeteg pénzt áldoz a teljes család fenntartására – részletezte Ötves János. Tapasztalatai szerint nehéz úgy családi életet élni, hogy közben más rokonokhoz is alkalmazkodniuk kell: a pincében húzódtak meg feleségével és nevelt lányával, azt alakították otthonná, ám a gyermekvárás idején kissé szűkös, megterhelő az otthoni körülmény. Ezért is szeretné elnyerni a fődíjat: meggyőződése, hogy az összegből kényelmes családi fészket teremthetne szeretteinek, és végre ők is megtapasztalhatnák az összetartozás lényegét.

Nem celeb, hanem példa szeretne lenni

János nem vágyik arra, hogy roma celeb váljék belőle. Úgy véli, sokkal fontosabb az, hogy a hozzá hasonló sorsú fiataloknak reményt nyújthasson, és utat mutathasson. Mert szerepvállalásával azt bizonyítja, van élet az árvaház után, ha kellő akaraterővel rendelkezik a fiatal, igenis talpra állhat még akkor is, ha senki sem fogja a kezét. Az örökbefogadásról elmondta, jómaga már megtette ezt a lépést, hiszen párját kétéves kislányával együtt szerette meg: egy beszélni tudó, járkáló kisgyermeket kapott, és büszke arra, hogy ezáltal ő is valaki támaszává válhatott.

Kisbabájukat izgatottan várja, ugyanis sosem volt még dolga egy párkilós, síró csecsemővel, ezért felkészült arra, hogy kihívásokkal teli lesz az elkövetkező időszak. Amellett, hogy azon töri a fejét, megfelelő apa lesz-e belőle, arra is törekszik, hogy mindent megtehessen a családjáért, ennek pedig első lépése az, hogy jobb életkörülményt biztosíthasson szeretteinek – vélekedett, majd mosolygó hangon hozzátette: „a jelenlegi életkörülményeink is jók, mert olyanok vagyunk, hogy örvendünk mindennek, amink van, de ahogy gyarapodik a családunk, mi is szeretnénk egy külön fészket”.