„Rosszul hat a gyerekre, ha egy dadus vagy a nagymama besegít”, „nem fejlődik jól a csemete, ha bölcsődébe kerül”, „rossz anya az, aki visszamegy dolgozni, és gyermekét magára hagyja” – rágódnak legtöbben a társadalom generálta tévhiteken. Holott a gyerek fejlődését elősegíti, ha a kortársak és más felnőttek társaságában is tölthet időt. Miért látja mégis anyaságának ezt a fordulatát ennyire borúsan sok nő? Mészáros Andrea szexuálpszichológust, párterapeutát kérdeztük a nők munkába való visszatéréséről, a házastársak szerepeinek egyenlőtlenségeiről és a rosszul értelmezett kötődéselméletről.

„A csapból is az folyik, hogy fontos jelen lenni a gyermek életében, minden igényét kielégíteni, mert szüksége van a szüleire, és helytelenül fejlődik, ha más is besegít a nevelésébe” – vázolta fel az anyákra nezedő legnagyobb társadalmi nyomást a szakember, figyelmeztetve, hogy a pszichológiai szakkönyvekben szereplő állítás valós, ám a szülők nagy része sarkalatosan értelmezi azt. Úgy építik be mindennapjaikba a leírtakat, hogy feltétel nélkül, minden percben jelen vannak a gyermek életében.

Amint azt egy korábbi cikkünkben írtuk, Mészáros Andrea párterápiás tapasztalatai szerint az anyák hajlamosak beáldozni magukat a gyermek születése után: mindent az apróságra tesznek fel, csak az ő érdekeit nézik. Ha az összeszokási periódust követően is hasonlóan nyilvánulnak meg, akkor életformává válhat az önfeláldozásuk.

Mivel minden percüket a gyermekre áldozzák, nehezebben alkalmazkodnak egyéb szerepeikhez, így a munka, a feleség és a háziasszony szerep is háttérbe szorul, mert minden figyelmük csemetéjükre összpontosul. Közben reális, traumatikus félelem érlelődik bennük, és ott lebeg fejükben a gondolat, hogy nemsokára vissza kell térniük a munkába, amit a legtöbben erőteljes bűntudatérzet kíséretében élnek meg. Úgy érzik, cserbenhagyják, elhagyják gyermeküket azáltal, hogy visszatérnek az állásukba, és a csemete fejlődését akadályozzák, ha segítséget kérnek egy dadustól vagy a nagyszülőktől.

Mi hat pozitívan a gyermek fejlődésére?

A gyermek életében jelen kell lenni, ez nem vitás – ért egyet a szakember az újkori pszichológia állításaival, azonban azt tanácsolja, mindig gondolja át a szülő, hogy a folyamatos jelenléten kívül még mi minden hat pozitívan a gyermek fejlődésére.

Bár a bölcsődét, a nagymamát, a bébiszittert, a munkahelyre való visszatérést, a szülői szerepek megosztását, a gyermekkel töltött idő milyenségét és mennyiségét megannyi tévhit övezi, meggyőződése, hogy az apróság lelki-szellemi fejlődését elősegíti, ha kortársai között tölthet időt, ahol az alkalmazkodóképessége, a rugalmassága is fejlődik, amellett, hogy a társak hatására a szociális készségei is gyarapodnak.

A nagymama és a bébiszitter ugyancsak jól jöhet, mert a gyermeknek elsősorban az érzelmi biztonságra van szüksége, amit a szülőn kívül más állandó gondozók is biztosíthatnak számára a nap folyamán. Tehát a munkahelyre való visszatérés akár egy kellemes életesemény is lehet, ha az anya megtanulja szétzúzni a gondolatait domináló tévhiteket: a bűntudat tovaszáll, ha a szülő elhiszi, nem ront gyermeke állapotán, ha mellette más szerepeiben is próbál helytállni.

A tévhitekről a szakember elmondta, hiába tájékozódnak gyermeknevelési könyvekből a nők, jól át kell gondolniuk, melyek a hiteles információk, ugyanis a társadalom jelenleg „rosszanyaságukban” erősíti meg őket: potyára az igyekezet, ha bölcsődébe adják a csöppséget, az a baj, ha meg otthon maradnak vele, és a munkahelyet mellőzik, akkor az számít melléfogásnak a társadalom szemében.

Kivetnivalót találnak abban is, ha ölbe veszi gyermekét a szülő, ahogyan az is galibát okoz, ha úgy dönt, nem ringatja minden egyes sírást követően. Ezek mind-mind arról tanúskodnak, hogy az anya – bármit tesz – nem jó. Emiatt folyamatos dilemmában élnek a családanyák, és nem csoda, hogy közben folytonos bűntudatérzéssel cselekednek – magyarázta Mészáros Andrea.

Mivel a társadalmi nyomás görbe tükröt mutat nekik, és minden irányból azt erősíti bennük, hogy képtelenek a középutat megtalálni, a legtöbb nő azzal a kifakadással érkezik a párterápiára, hogy „nem jó anya”. A „rosszanyaság” érzetét pedig az is elviselhetetlenné teszi, hogy sok családban az apa csupán a saját munkáját látja el, és kihúzva magát a közös feladatok alól, a nőre bízza a gyermeknevelést, a háztartást. Így természetes, hogy a nők egy része retteg visszatérni a munkahelyére: noha a munkába állás erősítené az önbizalmukat, mert a feladatok ellátása azt alapozza meg bennük, hogy fontosak, látva férjeik viszonyulását, rettegve, önostorozással térnek vissza két év gyermeknevelés után a munkavégzéshez.

„Nagyon nehéz sorsot cipel az a nő, akinek a férje nem teszi rá semmire a kezét a lakásban, és nem veszi ki a részét a gyermeknevelésből sem” – hangsúlyozta Mészáros Andrea, kiemelve, hogy ha a kapcsolatot folyamatos veszekedés is rombolja, akkor jobb, ha párterapeutához fordulnak a házastársak. A terápián ugyanis megértheti a férfi, hogy mit jelent a felelősségvállalás és az, hogy jelen kell lennie a családi életben, mert az ő döntése is volt a házasság és a gyerekvállalás.

Fontossági sorrendet kell felállítani

A munkahelyre való visszatérés során megszakad egy kicsit a gyereknevelés, és az anyának meg kell tanulnia megosztani önmagát – ismertette a párterapeuta. Hozzátette, teljesen természetes dolog a visszaállás, ezért sem szabad rossz anyának éreznie magát, amikor bölcsődét választ, megkéri a nagymamát, hogy felügyelje az unokáját, vagy éppen dadust fogad gyermeke mellé, ugyanis ezek egyensúlyba hozhatók a gyermek életében, méghozzá úgy, hogy közben a lurkó nem sérül.

Gyakori jelenség, hogy az anyák olyannyira beáldozzák magukat a gyereknevelésnek, hogy közben a férj teljesen kiszorul a gondolataikból. Bár sok mindenre tudnak egyszerre figyelni a nők, nincs képességük arra, hogy különválasszák teendőiket, és fontossági sorrendet állítsanak fel. Ezért fordulhat elő, hogy a gyereknevelés és a háztartás mellett nem jut elég energiájuk, idejük és kedvük a házasélet megélésére.

Mindez csak akkor változhat, ha tudatosan próbálja ránevelni magát arra, hogy a szerepei között különbséget tegyen: amikor kilép a munkahelyéről, a feladatait az irodában hagyja, és hazaérkezvén abban a pár órában, amit gyermekére szán, csakis a csemetére fókuszál. Beszélgethetnek, játszhatnak, de úgy, hogy közben nem a mosogatáson, a másnapi teendőkön és a férjen töpreng az édesanya.

Ugyanezt kell tennie akkor is, ha takarításról van szó: vizsgálja meg a hetét, ütemezze be szabad perceibe a takarítást, és fogadja el, hogy ha csak szombaton lesz ideje takarítani, akkor szerdán „fut a ház”. Ha tudatosan vállalja és fogadja el feladatait az anya, a gyermek biztosan nem sérül, és a minőségi időt megélheti a család.

A ráhangolódásnak ebben nagy szerepe van: az anyának rá kell hangolódnia gyermekére, amikor együtt töltik az idejüket, és ugyanúgy kell tudnia ráhangolódni férjére is, amikor a gyermek elalszik, vagy mások társaságát élvezi. A nőnek fejben kell megengednie magának, hogy anyai szerepei mellett feleség is legyen, és abban a röpke pillanatban, amikor férjével tölthet időt, úgy beszéljen vele, úgy érintse meg, hogy a férfi érezze, a társa szereti.

Milyen felnőtt lesz a „folyton anyán csüngő” gyerekből?

Mészáros Andrea rávilágított, a kutatások szerint a munkába visszatérő anyák gyerekei sokkal elfogadóbbak a nemi különbségekkel szemben. A nőkre ráragasztott háziasszony szerep megtörik azokban a gyerekekben, akik úgy nőnek fel, hogy közben érzékelik az apa és anya közti egyenjogúságot: mindkét fél dolgozik, mindkettő részt vállal az otthoni teendőkből. Ezt sajátítja el a gyermek is, és később nem bonyolódik bele a nemi szerepkülönbségekbe, hanem jómaga is vállal háztartásbeli, gyermeknevelési feladatokat a munkahelyi feladatai mellett.

Ám a kutatásoknak lelombozóbb eredményük is van: bár nem általánosítható, előfordul, hogy azok a gyerekek, akik mindvégig édesanyjuk mellett maradnak, alacsonyabb önbecsüléssel rendelkeznek. Mivel nem távolodtak el anyjuktól, nem fedezik fel a világot, ezért nem is fejlődnek arra a szintre, hogy elhiggyék, képesek bármit megtenni. Mindig várják a szülői visszaigazolást, a szülői segítséget, közben pedig a „mi van, ha nem sikerül” félelemmel nőnek fel.