„Az Óperenciás tengeren túl volt egy kis fekete denevér, amelynek jobb szárnya alatt élt egy kicsi, kerek, csápos, alig látható, de nagyon gonosz szörnyecske” – így is kezdődhetne a koronavírus-járvány meséje, véli Gujdár Gabriella klinikai pszichológus. Az aradi szakember elmondása szerint nem óvhatjuk gyermekeinket mindentől, szükségük van arra, hogy életkoruknak megfelelően kellő odafigyeléssel, „jó szerencsét kívánva” engedjük őket felfedező útjukra, amelyben jelenleg a járvány is főszerepet kap: lehet mesés, játékos, beszélgetős formája a járványhelyzetről való kommunikációnak.

Az, hogy mit kommunikálunk a gyerekeinknek a világról, mindig azon múlik, hogy mi magunk, felnőttek, mit gondolunk róla, mit érzékelünk, mit fogunk fel belőle. Ha a világ számunkra egy veszélyes hely, amelyben mindentől tartani kell, minden sarok mögül valami fenyegető „szörnyeteg” támadhat ránk, legyen az egy csaholó kutya, egy járdán száguldó biciklis, egy erőszakos gyilkos vagy egy betegség, jelen helyzetben a rettegett koronavírus, akkor a világ a gyermekeink képzeletében is egy félelmetes helyként jelenik meg.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy naponta többször is elhagyja a szánkat a „Vigyázz!” vagy a „Vigyázz magadra!” felszólítás, érdemes elgondolkodni, hogy milyen félelmek állhatnak mögötte. Ezzel a felszólítással azt közvetítem a gyerekemnek, hogy legyen állandó készenléti állapotban, járjon megfeszített figyelemmel a világban, hiszen soha nem tudhatja, milyen veszélyek leselkedhetnek rá.

Gondoljunk csak a magyar népmesékre, akár a nagyvilágba szerencsét próbálni induló szegény legényre, akár a sárkányt legyőzni akaró királyfira. Egyiküket sem úgy bocsátotta útjára az anyja vagy apja, hogy „vigyázz magadra, félj a rád leselkedő veszélyektől”, hanem a megfelelő eszközökkel, testi, szellemi, lelki táplálékkal felvértezve: hamuban sült pogácsával, lóval, karddal, palásttal, kinek épp mire tellett és a „járj szerencsével, menj bátran!” üzenettel, akár kimondott, akár kimondatlan formában.  Hiszen gyakran sok mindent nem is szavakkal mondunk el, hanem inkább gesztusokkal, tekintettel, mimikával, viselkedéssel.

Koronavírusról mesésen, játékosan

A jelenlegi járványhelyzettel kapcsolatban az óvódás vagy kisiskolás korú gyerekeknél a leghatékonyabb a mese vagy játék formáját öltő magyarázat. Amennyiben mesével szeretnénk elmagyarázni, mi is történik, nyugodtan fogjunk hozzá hagyományosan, úgy ahogy ezt tenni szokás. Kezdhetjük valahogy így: „volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, egy kis fekete denevér, amelynek jobb szárnya alatt élt egy kicsi, kerek, csápos, alig látható, de nagyon gonosz szörnyecske.

Ez a gonosz szörnyecske egyik nap elhatározta, hogy ő lesz a világ ura...” – használjuk bátran a fantáziánkat, arra azért figyeljünk, hogy amennyiben reális helyzetet akarunk megmagyarázni, ne rugaszkodjunk el teljesen a valós eseményektől. A mesék nyelvezetével lefordítjuk, érthetővé tesszük, megszelídítjük a valóságot, hogy a gyermeki tudat és lélek könnyebben befogadhassa azt.

A nagyobb, 8-12 éves korosztállyal beszélhetünk hétköznapi nyelven, ok-okozati összefüggésekben, hiszen ők már sokkal inkább tisztában vannak azzal, hogy akár saját, akár mások tetteinek következménye van rájuk és környezetükre nézve. Ebben az életkorban már egyszerűbben megy az olyan szabályok betartatása és betartása, mint a kézmosás, maszkviselet.

Ebben az életszakaszban különösen fontos a bátorítás, illetve az, hogy erőfeszítéseiért, eredményeiért megdicsérjük a gyereket. Ezzel nem csak az önbizalmát, de a felelősségérzetét is növeljük, elhiszi magáról, hogy képes helyt állni minden helyzetben és megtanulja: döntéseivel, bármilyen kicsik is ezek, befolyásolja a mindennapjait.   

Valós és álhírek tisztázása a kamaszokkal

A serdülőkorú (11/12-14) gyerekek esetében inkább a járványhelyzettel kapcsolatos valós és álhírek tisztázásában jut fontos szerep a szülőknek, hiszen az interneten keresztül rájuk zúduló információ áradatból, nehéz kiválogatni azokat, amelyeket komolyan kell venni. Amennyiben az egészség és annak megőrzése érték a család számára, a gyereknek a jelenlegi megváltozott élethelyzetben is egyszerű és magától értetődő lesz az olyan alapvető gesztusok betartása, mint az, hogy kezet, esetleg arcot mos, amint hazaér az iskolából, a további dolgokhoz pedig csak ezt követően fog hozzá.  

A kamaszkorú (14-18) fiatalok különösen értékelik, ha kíváncsiak vagyunk a véleményükre, úgyhogy ahhoz, hogy ebben az életszakaszban is fenntartsuk a kommunikációt, és legalább cseppekben eljuttathassuk hozzájuk a mondanivalónkat, érdemes megkérdezni őket, hogy mit is gondolnak a „korona-helyzetről”. Akár egy egyszerű, félvállról odahányt mondatból is hasznos információkat  kaphatunk a gondolkodásmódjukról, világlátásukról, olykor pedig teljesen meglepődhetünk, hiszen egy egyszerű kérdés hatására, hirtelen megnyílik egy láthatatlan csap, ránk zúdul a kamaszgyerekünk elnyomott szorongása, összes félelme. A valódi, őszinte, nem tolakodó, tapintatos kíváncsiság a kamaszoknál is csodákra képes.

A kommunikáció azonban nem áll meg a mikrokörnyezetben, a család szintjén, hiszen az ott elhangzó beszélgetések vagy hallgatások, egyaránt meghatározzák azt, hogy gyerekeink mit közvetítenek tovább a baráti kapcsolataikban. Ha otthon napi szinten központi téma a járványhelyzet, a felnőttek közelről követik az esetszámok fejlődését, a lakás minden helyiségében fertőtlenítőszeres flakonokat helyeztek el, kinti ruháikat már az előszobában leveszik és azonnal a mosógépbe teszik, a gyerekekben is kialakul a szorongás és erősödik a társaiktól való eltávolodás kényszere, bár ez egyáltalán nem természetes számukra.

Vélhetően ezek a családok sokkal inkább összezártak az elmúlt hónapokban, ritkították társas kapcsolataikat, a valós találkozásokkal szemben előnyben részesítették az online kommunikációt, ezáltal pedig gyerekeik lehetőségeit is leszűkítették a barátaikkal való élő kapcsolattartásra. Az ilyenfajta elzárkózást a család életmentőnek tekinti, ugyanakkor érdemes mérlegre tenni, hogy milyen mértékben befolyásolja a család további életminőségét ez a fajta merev elszigetelődés. Általában a család egyik meghatározó tagjának fel nem dolgozott halálfélelme – amely egyébként az ember legnagyobb és legnyomasztóbb félelme – határozza meg a család teljes dinamikáját, és nyomja rá a bélyegét a többi családtag társas kapcsolataira is.   

A másik véglet az, amikor a család vagy egy családtag úgy üzen hadat a jelenlegi járványhelyzetnek, hogy egyszerűen nem hajlandó tudomást venni róla, elutasítja a vírus létezését és minden lehetőséget kihasznál az érvényben lévő szabályok megsértésére. Ez a fajta rebellis hozzáállás is a haláltudat elnyomásával áll kapcsolatban, a „velem nem történhet meg”, „én erős vagyok”, „én mindent kibírok” típusú viszonyulások állnak mögötte.    

Mentálhigiéniás szempontból a kiegyensúlyozott, egyik végletbe sem elbillenő magatartás a nyerő, az, amikor betartom az alapvető higiéniai szabályokat, de nem túlzom el azok jelentőségét. Amennyiben érzem, hogy egyre görcsösebbé válok a járványhelyzet miatt, egyre inkább nő bennem a feszültség, megpróbálok önvizsgálatot tartani, kérdéseket teszek föl magamnak és megpróbálom megfejteni, mit is érzek, miért érzem ezt, és hogyan nyilvánul meg a mindennapi viselkedésemben, tetteimben.