Megfigyeltem, hogy gyakorta félve ejtik ki jelenlétemben azt a szótársítást, hogy „egyedülálló szülő” vagy „egyedülálló anyuka”.

Ők a jóérzésűek, akik extra biztosak akarnak lenni abban, hogy engem nem zavar e két megnevezés bármelyike. „Csonka család” mondják megint mások, akik icipicit kérkedni is akarnak azzal, hogy márpedig náluk nem ez a helyzet, ez a helyzet csak a másoké lehet…

Bármelyik megnevezést is használják, engem igazán nem zavar, hogy a szűkebb családomat a lányom meg én alkotjuk. Miért is zavarna, amikor tudtam, hogy erre vállalkozom. Én választottam magamnak. Pontosabban: a választásomat megelőző vívódásom után elfogadtam, hogy így alakult az életem. És nem, most nem fogom felhozni azt az érvet, amit használtak már kicsit álszent módon a mi anya-lánya felállásunkra: „hát, nagy különbség nincs a ti történetetek és egy olyan anya-gyermek kapcsolat között, amelyben nyolchónapos gyermekével maradt egyedül az anya” (halkan mondom: de van, mert ők eredetileg nem erre „fizettek be”, pszichésen ez teljesen mást jelent, ezért sem jó ötlet az efféle, vagy bármely más hasonlítgatás) …

A lényeg az, hogy a szűkebb és tágabb környezetünk még mindig nem tudja természetes módon kezelni ezt a jelenséget, bár sokan és egyre többen választják ezt a léthelyzetet vagy pottyannak bele egy ilyen egység hétköznapjaiba. Szerencsére, egyre többet foglalkozik a vonatkozó szakirodalom az ilyen családokra jellemző spéci kapcsolatfejlődéssel, a „normálisnak” tekintettől különböző (nem különlegesebb, hanem másabb) viszonyrendszerrel.

Én a szakirodalom mellett, de néha helyette is inkább azokat az embereket kérdezgettem a környezetemből, akik így nőttek fel. Mert a társadalom által így vagy úgy értelmezett helyzetünknél engem sokkalta jobban érdekel az, hogy a gyermeknek megadhassak mindent, amit csak lehet (ez, ugye, mindenkinek mást jelent, én meg nem föltétlenül és elsőként az anyagiakra értem). A személyes statisztikám alapján úgy néz ki, ez nem teljesen lehetetlen küldetés, csupán egy nyugodt és természetes hozzáállás szükséges. És ez már félig nyert ügy.

Megkérdeztem (szakmai ártalom) a csupán anyjukkal nevelkedett barátaimat, ismerőseimet, hogy nekik hiányzott-e még valami vagy valaki a teljes boldogsághoz a körülöttük lévő családtagjaik mellett? A legőszintébb kérdezettem visszakérdezett és érvelt is: „Szerinted én tudtam akkoriban, hogy valaminek kéne hiányoznia? Számomra a család anyából, mamából és tatából állt. Csodálkoztam is más gyerekeken, akik nem laktak állandóan a nagyszüleikkel, hogy az meg hogy lehet és miért nem laknak ott… Egy gyermek számára az a természetes, amiben felnő, mert ő nem a társadalmi elvárásokban méri a családját, ahogy mi, felnőttek szoktuk.” Racionális, tényszerű érvelésnek tűnt és meg is nyugtatott, hiszen magam is reflexszerűen elsőként azzal szakítottam, hogy mások szemüvegén keresztül tekintsek magunkra. És ezzel nem azt mondom, hogy a bölcsek kövének birtokosa lennék, hanem hogy mások úgysem tudják, milyen is a mi életünk. Csak a sajátjukból következtethetnek – nem mindig helyesen – a miénkre.  „Nehéz lehet nektek”, „na, ez igen, igazán bátor vagy” – szokták mondani a kívülállók. Én meg úgy gondolom (ha már semmiképp nem tudunk megszabadulni a hasonlítgatástól), hogy semmivel nem nehezebbek a mi napjaink, semmivel nem bátrabbak az én döntéseim egy átlagos családénál. Mindössze másabbak. Pont ilyenek, amilyenek. És ezt kéne már végre megérteni.

Nyilván, nem akarom eltörpíteni, lekicsinyelni az apák családban betöltött szerepét, az apamodell fontosságát, de központi hiánycikké sem fogom avatni a mi valóságunkban, amelynek – amint már említettem – teljesen mások a játékszabályai. Bevallom, hogy kezdő egyedülálló anyukaként elpakoltam a lányom elől minden olyan gyermekkönyvet, amelyben apukákról is szó volt. De ez akkor volt, amikor még néha a mások szemével is néztem magunkra. Azóta sok minden változott és már azok a könyvek is előkerültek, hiszen az az életnek egy alternatív valósága, amelyhez képest mi – nem jobbak és nem rosszabbak – egyszerűen csak mások vagyunk. Őszintén, ezt a természetességet én Leámtól tanultam meg és még sok minden mást is, ami a közös életünkhöz kell.

„Egyedülálló anyuka”, „csonka család” vagy sokatmondó suttogás – ezek közül már egyik sem zavar, mert biztos vagyok abban, hogy (a környezetünk el nem hanyagolható ragaszkodásával felvértezve) össze tudunk hozni magunknak egy elég jó kis életkét.

Amely egészen pontosan ilyen, amilyen. És pont.