A Lea-szótár leggyakrabban használt, már-már mágikus erejű szava egyértelműen a „nem”. Annyira elbűvöli a hangzása meg az a hatás, amelyet ezzel kivált, hogy nem is elég egyszerre csak egyszer kimondania, mindjárt hármat kell belőle egymás után elsütnie: „nem, nem, nem”.

Nem is emlékszem pontosan, mikor kezdődött ez a „sortűz” (pedig úgy megígértem magamnak, hogy lányom fejlődésének valamennyi fontos fordulópontját valamilyen formában rögzítem, felírom magamnak), tény az, hogy mostanra az étkezéshez, levegővételhez hasonlóan természetes számára és környezetének is.

Valahányszor Lea kimondja a három nemet, eszembe jut az is, hogy milyen rossz lehet azoknak, akik felnőttként egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán használják ennek a három betűnek a mágikus ötvözetét.

Mert igen, ez a jellemfejlődés egyik alapköve: röviden és egyértelműen elutasítani azt, amiről az ember úgy gondolja, nem kell neki, ártalmas számára, nem fér bele az elképzeléseibe, meghúzni a vonalat, ameddig el lehet merészkedni másoknak akaratuk érvényesítésével. „Nem” – ennél bennebb már ne merészkedj, mert itt kezdődőm én, nekem pedig nem azok a céljaim, elképzeléseim, terveim, amelyek tieid. Stop, tehát, hátrább az agarakkal, amíg szépen mondom!

Ha csak arra gondolok, hogy eddigi szakmai pályámon például hányszor kellett volna ezt a szót használnom, akkor most nagy elégtétellel tapasztalhatom, hogy a lányom az utóbbi másfél évtizedem ki nem mondott „nem”-adagját is busásan teljesítette helyettem. Sőt, lassan túl is teljesíti… Persze, ilyen nincs. Mert „nemet” mindenki magáért és a maga nevében mond. Ez egyértelműen az a szó, amelyet nem lehet áttestálni, nem lehet késleltetni és nem lehet valaki helyett teljesíteni a már elszalasztottakat.

„Lea, kérlek, igyál egy kevés vizet!” „Nem, nem, nem!” (Persze, később iszik, de mivel nem az ő fejéből pattant ki az ötlet, nekiindulásból elutasítja). „Lea, kérlek, hallgassuk végig ezt a dalt!” „Nem, nem, nem!” (Pedig kedveli azt a dalt, de van még másik három is, amit jó volna egyszerre meghallgatni, így néhány kedves hang épp elég belőle.) „Lea, gyere, anya elolvassa neked ezt a könyvet!” „Nem, nem, nem! Tata!” (Mert pontos elképzelése van arról, hogy melyik tevékenységet kivel kell űznie egy bizonyos napszakban, és akkor épp a nagyapjára osztotta ki az olvasást szolgáltató szerepét!)

Azonban vannak olyan pillanatok is, amikor nem tudom ennyire felhőtlenül és gördülékenyen megmagyarázni magamnak az ellenkezése okát (lehet, hogy nem is kell, de az ember reflexszerűen folyton magyarázatokat keres). Na meg a farhámba állást sem tudom mindig vidáman és dalolva nyugtázni: ilyen például a peluscsere és a kézmosás. Lea olykor mindkettővel a falra tud kergetni, annyira a végletekig és még annál is tovább tudja fokozni a „nem, nem, nem”-et. Ilyenkor belső anyai monológom körülbelül a következőket szokta tartalmazni: „Úristen, ez a gyermek még kétéves sincs! És én leszek az anyja még tizenhat, sőt tizennyolc éves korában is – ha az ég is úgy akarja! –, amikor már nem így mond nemet, hanem ennél sokkalta kucifántosabban. Sőt, lesz olyan is, hogy egyáltalán ki se mondja, csak nem lesz hajlandó erre vagy arra, én meg arról sem fogok tudni, hogy az tulajdonképpen egy határozott „nem” volt. Úgyhogy, most tulajdonképpen örvendenem kellene, és edzenem azokra az időkre, amikor a „nem” egyáltalán nem így fog kinézni…” És persze megpróbálok örülni, mert állítólag most még jó dolgom van, hiszen ahogy a mondás is tartja: „kicsi gyermek, kicsi gond, nagy gyermek, nagy gond”… De ez is mekkora hülyeség, már bocs!

Úgyhogy hagyjuk, hogy mi lesz majd „akkor”, és inkább most megtanulom Leámtól azt, hogyan kell a magam nevében és saját magam helyett is, türelmesen és kiegyensúlyozottan kimondanom néha azt, hogy: „nem”.