Nálunk, mint minden normális családban, nagy a megbolydulás húsvét táján. Ez főként azóta van így, amióta Lea megszületett: milyen ütemterv és feladatleosztás szerint takarítsunk, pakoljunk, főzzünk és süssünk (akár egyszerre is, ha lehet), hogy ebben családunk legifjabb sarja valahogy ne „a kerékkötő” szerepét játssza, hanem természetes legyen a jelenléte és „hozzájárulása”. Nyilván, ez egy olyan elképzelés, amely soha nem ideális formájában valósul meg: Leával a takarításnak, pakolásnak, főzésnek és sütésnek is egészen sajátos színezete van. Tegyük hozzá: ezek a tevékenységek nem épp a hatékonyságról szólnak.

Mert a szekrényrendezésben Lea például igen sok fantáziát szokott látni: amíg én a sajátomat pakolom, rendszerezem újra, addig ő kinyitja kis szekrénye ajtaját és az alsó polcokról egyenként vagy kettesével kiráncigálja az ott található ruhadarabokat, elvonul velük egészen a tükörig, ott magához méri, majd a már „felpróbált” darabot a szoba valamelyik szegletében elszórja. Így „segít” ő nagy-nagy igyekezettel anyának, hogy haladjon a házi pakolós munkával. Ezt a tevékeny hozzájárulást általában kétféleképpen szoktam „méltányolni”: minden egyes darabnál felkiáltok, hogy „jaj, Lea, ne szedd azt onnan ki, kérlek, mert anya ott már rendet csinált”, ezzel párhuzamosan hagyom, hogy tovább csinálja, mert kell haladnom a másik szekrény pakolásával. A másik verzió meg az, hogy a segítség mellé segítségért kiáltok: „tata, gyere, kérlek és vidd el innen a gyermeket, hogy tudjam befejezni, mert ha azt is kipakolja, amit már elrendeztem, soha nem fejezem be ez az egészet”. Egyik verzió sem szokott tartósan jó megoldás lenni, mert Lea találékonyságát és „segítőkészségét” nem szabad alulértékelni. Valahogy mindig visszatalál oda, ahol az akció zajlik…A főzést és tojásfestést egyenesen azokra az órákra kell időzíteni, amikor épp a délutáni alvását fogyasztja (tehát a teljes tevékenységegyüttesnek két és fél órába kell beférnie). Mert arra is volt már példa, hogy „segített” főzni: ez azt jelentette, hogy mindent meg kellett kóstolnia, a gáztűzhelyen minden fazékba meg kellett pillantania, hogy rotyog a rotyognivaló, ráadásul még a sós, lisztes vagy cukros doboz is új helyet talált magának a konyha kellős közepében… Leával tehát semmilyen tevékenység nem unalmas, de ahhoz, hogy ezt a változatosságot felhőtlenül elviselje az ember, tengernyi időre van szüksége. Az meg – ugye – egyáltalán nincs az ünnepekre való készülődés táján.

Na, de valahogy és mindenek ellenére, bonyolult stratégiákat és gyerekközpontú ütemterveket is gyakorlatba ültetve mégis sikerül átverekednünk magunk az ünnep előtti teendőkön… Marad azonban egy másik fogas kérdés: miként is ápoljuk húsvét hétfőjének hagyományát úgy, hogy az egy kisgyermek szempontjából is elfogadható legyen. Persze, ez a kérdés évről évre, a gyermek növekedésével egyre könnyebben nyer elfogadható választ. Azonban én még mindig azon gondolkodom, hogy online és offline is arra kérem majd a potenciális locsolókat, hogy térjünk vissza a hagyomány gyökeréhez. Pontosabban a vízzel való locsolkodáshoz, és – ha lehet – annak is a szimbolikus változatához: néhány csepp vízhez, ami bőven elég annak megakadályozására, hogy következő évig csoportosan „elhervadjunk”. Nem másért, de ami a gyermekemet illeti, még arra is odafigyelek, hogy mosáskor se kerüljön semmiféle vegyi illat kis friss, érzékeny orrocskája közelébe. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a húsvéthétfői hagyomány ápolásának eredményeként estére úgy járok-kelek, mint egy nagy illatfelhő. És akárhányszor átöltözöm, a felhő kitartóan továbbra is követ (mert a hajam is csupa pacsuli). A magam részéről és a hagyomány nevében ezt évente egyszer lemenedzselem. Azonban, amióta gyermek van a háznál (és őt sem szeretném a tradíciótól távol tartani), enyhe átszervezés szükséges ahhoz, hogy ez számára is „fogyasztható” legyen... Marad tehát a néhány csepp víz.Amúgy nagyon érdekes, hogy családunkban a felnőtt „(mák)virágszálak” mennyire eltérően viszonyulnak ehhez a hagyományhoz. Én abban látom a pozitívumát, hogy évente egyszer válthat az ember lánya két szót olyan ismerősökkel, barátokkal is, akikre egyébként nincs ideje/akiknek nincsen idejük rá stb. Persze, egy teljes nap kerül a teljes esetlegesség égisze alá, folyamatosságot igénylő tevékenységet nem lehet végezni, mert bármikor csengethet valaki… De ezzel együtt is jó kommunikációs nap ez. Édesanyám, nyugdíjas pedagógusként azonban a parkbeli hosszú sétákat választaná az illatos hagyomány helyett, mert ez egy olyan nap (lehetne), amikor ő is megpihen, még akár nagymamaként is és hagyja érvényesülni, a hagyományban sürgölődni a nála jóval nonkonformistább lányát (vagyis engem).

Végül azonban mindkét esetben a hagyomány szokott győzni. Szépen kipöccentve, tiszta poharakkal és tele tésztástállal, piros, díszes tojáskollekcióval felfegyverkezve várjuk a tisztelőket, mint három különböző nemzedékhez tartozó Csipkerózsika.

Persze, Leáról néha letörölgetjük a kisasztalról elcsaklizott sütemény és tojás nyomait, háromszor átöltöztetjük, de attól még boldog a húsvét, illatfelhőn innen és túl.