Sejtettem, hogy nehéz lesz. De azt, hogy ennyire, nem is gondoltam volna. Mert egyáltalán nem volt egyszerű összehoznunk Leával a szopizásról való leszokást. Pedig ahogy egyenként kinőttek a fogacskái már nagyon elérkezettnek látszott az idő arra, hogy inkább a szilárd táplálékra koncentráljunk. Ráadásul, történt egy kisebb baleset is, aminek következtében végképp be kellett rekesztenünk ezt az anya-cumizós tevékenységet…

Lea már jócskán elmúlt egyéves, amikor a sok elolvasott módszer egyikével megkíséreltem leszoktatni őt a szopizásról. Cuccos, vitamindús tejport vásároltam hozzá meg mindent és a szopi időpontjában stratégiailag megpróbáltam „elsütni” a varázsitalt. De a gyermekem nagyon felháborodott, hogy én mit is képzelek, akarok az ilyen maszlagokkal, ami igencsak sértő az ő ítélőképességére, éleslátására nézvést. Háromszori vérszegény próbálkozás után feladtam és kidobtam az egész hóbelevancot…

Ez után következett az, hogy sok-sok hónap után egymagamban elhagytam a várost egy jól sikerült, ottalvós baráti találkozó kedvéért. Ez nem volt a „stratégia” része, de titkon reménykedtem abban, hogy egy kalap alatt ez is elintézhető. Persze, volt otthon sírás-rívás, nem alvás és „anyucizás” annak ellenére is, hogy Lea nagyon jól megvolt a nagyszüleivel. De ez sem vált be a szopiról való leszokás szempontjából, úgyhogy még egy kicsit kínoztuk az egészet…

Aztán egy verőfényes szép napon, amikor a kiscsajom az esti elszenderülésre készült a megszokott anya-cumizással, valahogy megfeledkezett arról, hogy nem az agyongyötört, minden koszba beleforgatott és aztán ezredszer is a szájába visszaédesgetett valódi cumival bíbelődik épp. Véletlenségből annyira megharapott, hogy önkéntelenül felüvöltöttem. Erre aztán a gyermek keservesen sírni kezdett. Sírt mellette az anyja is. De megnyugtató volt, hogy mindketten ugyanazért bőgtünk legalább, vagyis azért, hogy Leának milyen rosszul esett ez a kontrolálatlan anyai megnyilatkozás. Így hát komoly objektív okok miatt és harmadik nekifutásra abbahagytuk a szopizást. Mert ugyan nagyon szép, a majdani unokáknak és a jelenlegi ismerősöknek gyönyörűen előadható a hős, önmagát is feláldozó anya szerepe, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy magam ilyen formán tovább kínozzam, mert ennek már fele sem volt tréfa…

Lea kisebb elégedetlenkedéssel, de látszólag jól vette élete első igazi akadályát, lemondását. Ekkor már másfél éves is elmúlt és még hónapokig emlegette reggelente azt, hogy „szopizzunk kicsit, de nem harap”. Anyai szívem majd meghasadt eközben, de a visszatáncolás már szóba sem jöhetett, mert ha elindultunk ezen az úton, akkor immár tovább haladtunk rajta. A kisebb szívfájdalmakat pedig útközben menedzseltük.

Az is nagyon érdekes volt számomra, hogy amíg emlegette a szívének kedves anya-cumizást, úgy nézett rám, mint aki kicsit sincs meggyőződve arról, hogy ez visszacsinálható. Csupán jelezte, hogy ő még mindig igényelné, ha nem az lenne a helyzet, ami. Ilyenkor ölbe vettem, egy kicsit ringattam és mondtam neki valami olyasmit, hogy „kicsim, anya téged szopizás nélkül is nagyon szívesen ringat és ez mindig is így volt és lesz”. Szomorúan, de megértően nézett rám ilyenkor, még egy kicsit nyöszörgött és édesdeden elaludt.

Ami engem illet, a szopizásról való leszokás, leszoktatás körülbelül az ezredik alkalom volt arra, hogy saját magamat rossz anyának tekintsem, aki nem adja meg azt, amire a gyermekének szüksége lenne.  Ugyanakkor némiképp azt sem tartottam elvetendőnek, hogy a választott úton következetesen haladjak, jelezve azt, hogy vannak kellemetlen döntések, amelyeket fel kell vállalni, ha egyikünk esetében az áldozathozatal kérdése már nyomatékosan felmerül.

Na, nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, Lea ezt pont ebben a formában fogja felfogni, megérteni a maga egyéves nyolc hónapos kis értelmével. De mindenképp jó alkalom edzenünk magunk azokra az időkre, amikor majd azt is meg szeretném tanítani neki, hogy a világon nem lehet mindenben győzedelmeskednie, mindenben a saját akaratát érvényesítenie. Anya pedig nem fog minden győzelemhez asszisztálni, tevékenyen hozzájárulni csak azért, hogy porontya egy amolyan álságos védőburokban nőjön fel, amelyben mindig az van, amit ő akar, hiszen ő a legtökéletesebb és minden más változat vagy hülyeség, vagy nem létező alternatíva. Ezt egy fontos leckének tartom, amihez már most gondosan előkészítgetem a terepet.

Persze, egyelőre ott tartunk, hogy leszoktunk a szopizásról. Ennek sikeréért pedig mindketten meghoztuk a magunk szükséges lelki és egyéb áldozatát.