Réka kismamablogja: holnap
A gyermekem életébe szépen lassan belopta magát és el is hatalmasodott a jelenléte egy mágikus szónak: „holnap”. Mindent, amit nem lehet most, rögtön megtenni, megenni vagy ahová nem lehet elmenni azonnal, az mind „holnap” lesz. Ezt szoktam neki ismételgetni.
Nem tudom megállapítani, hogy vajon ilyenkor Leám gondolkodásában hogyan csapódik le ez egészen pontosan. Mindenesetre, kis arcán meg szokott jelenni valami halvány felismerésféle, hogy „aha, ez most már megint az a fránya holnap-dolog, ami mindenre megoldás”. Mert anya próbál kíméletes lenni, és nem azonnal rávágni mindenre azt, hogy „nem lehet”. Ez az anyai kíméletesség aztán jól összezavarja szegény gyermeket…
Olvasom, hogy a gyermekek igazából abszolút a „carpe diem” elve szerint élnek, hogy nekik csak az számít, ami itt és most van, és hogy a napjukat tulajdonképpen az élmények hatása alatt élik meg, ez helyettesíti számukra az időt. Nem tudják, nem értik azt, hogy a nap 24 órából áll, hogy ebből ennyit meg ennyit, ezzel meg ezzel kell foglalkozni, aztán annyit meg annyit valami teljesen mással, programszerűen.
Ilyen tekintetben nagyon ijesztő, hogy én meg a gyermekem mennyire két különböző valóságban élünk. Ezzel a felismeréssel a háttérben olykor-olykor nagyon hasznos tudatosítanom magamban, hogy a napi vesszőfutásom, illetve az idővel, órákkal, percekkel való eszméletlen, gyakran kudarcos versenyfutásom az ő szemszögéből micsoda nevetséges dolog. És tulajdonképpen neki van igaza, nála van a bölcsek köve: mert csak azt visszük magunkkal, görgetjük magunk előtt élettapasztalatként, amit igazán megélünk a jótékony időtlenségben. A többi roppant nevetséges dolog, fölösleges időtöltés. Az időt magát is olyan valaki találhatta ki, aki rájött, hogy milyen jól lehet kínozni ezzel az embereket. Mindössze annyi kell hozzá, hogy leteszel az ölükbe egy olyan valamit, aminek borzalmas kegyetlen végessége aztán kudarcról kudarcra fogja kergetni őket. És ezzel egy életen át jól elszórakoznak, persze…
Amikor Leámnak azt mondom, hogy „holnap”, akkor ez számunkra tulajdonképpen két nagyon különböző dolgot jelenthet. Számára egy olyan mesés valamit, amelyben kiteljesedik majd az, amit ő ideálisként elképzel. Számomra éppen ennek az ellenkezőjét: egy olyan borzalmas valamit, ahol azok a dolgok tornyosulnak, amelyeket előző napról gurítottam át kényszerűségből, és amelyben soha nem fog kerekded tökéllyé alakulni az, amit a magam szempontjából ideálisnak tekintek (mert „holnap” egy előző holnap hozadékait kell rápakolni a már meglévőkre, és ennek soha nincs vége). Ha a kettőt egymás mellé helyezzük, tökéletesen látható, hogy a bölcsesség ki oldalán áll, és hogy az egyáltalán nem én vagyok.
De Leám nem bonyolódik bele ilyen megfeneklett filozófiákba. Ő kitalált válaszként egy másik varázsszót az én „holnapomra”, az pedig nemes egyszerűséggel a „még egyszer”. Ezt ő mindenre mondja, ami számára kellemes: a kedvenc kajái elfogyasztására, a táblagépezésre, a babaklubozásra, a csúszdáról való lecsúszásra, vagy a tömbházunk lépcsőjének megmászására. „Anya, még egyszer, még egyszer, még egyszer!” És ilyenkor örülök, hogy egy egészséges gondolkodású, határozott gyermekem van, akit nem ijeszt meg az ismeretlen, hanem szinte ösztönösen kitalál rá egy választ, és odadobja nekem, hogy nosza, boldoguljak vele, ha már olyan okosan tudok „holnapozni”. Feladja nekem a leckét: a „holnapra” a „még egyszer” lesz a válasz. Tehát Leám tulajdonképpen a „mának” a megismétlését kéri, és ebben tökéletesen igaza van, mert azoknak a dolgoknak a megismétlése, amelyek ma boldogságot okoznak, egy tökéletes „holnapot” eredményeznének…
Ha mi, felnőttek nem távolodtunk volna el végérvényesen ettől a gondolkodástól, mert valaki az ölünkbe helyezett egy ketyegő órát és mellé egy listát a napi teendőinkkel. Azt pedig egyikünknek sem kell elmagyarázni, hogy kudarcunk egyértelmű látlelete az, ha a mai „to do list” megegyezik a tegnapival (és persze kiegészül még a maival is). No, de ez most egyáltalán nem fontos, csak összehasonlításként írtam le ide a gyermekek velük született bölcsességének és a felnőttek sunyi butaságának illusztrálására…
Mindezeket tudva, és ahelyett, hogy megvédenénk a gyermekeinket az időtől úgy általában, mit is teszünk ilyenkor? Ölükbe helyezzük a ketyegő órát: „gyere gyorsan, erre most nincs időnk, öt perc múlva a látogatón, babaklubban, orvos néninél stb. kell lennünk”. És ezen lovagolunk később is: „elkésel az oviból, suliból, egyetemről, állásinterjúról, anyakönyvvezetőtől, nyugdíjazási partiról”…
Ahogy ezt most ide leírom, rá kell jönnöm, hogy tulajdonképpen milyen egészséges ellenállás volt bennem az időbe való belekényszerítéssel szemben középiskolásként, amikor az édesanyám kedvesen csilingelő mondatát még félálomban sem tudtam tragikusan értelmezni, mert nem idézett elő bennem semmiféle metafizikai bizsergést az, hogy „ébresztő, elkésel az iskolából”…
Leámban viszont látom az akaratot, amellyel meg szeretne barátkozni az idő fogalmával, mint olyannal. Gyakorta ismételgeti egy másik kedvenc rigmusomat: „este van, sötét van, késő van, aludni kell”. Láthatóan próbálja elhitetni magával, hogy ez egy olyan roppant fontos mondat, amely sok mindent megmagyaráz, és hogy ez magyarázat például arra, hogy a legjobb dolgokat miért rekesztjük be hirtelen. Szegény még nem tudja, hogy ilyenkor az anyja tulajdonképpen az emberiség több évezredes fantáziátlanságával próbálja kirángatni őt a kedvenc dolgai közül, bele az időbe. És hogy ennek az üres hülyeségnek a folyamatos ismételgetésébe előbb-utóbb valamennyien belehalunk majd. Az egyetlen reményünk csupán az, hogy ez csak „utóbb” lesz…
- 34226 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34228 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34228 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34230 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34231 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34231 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni