Nálunk a családban az őszinteség napirendszerű és meg is mutatkozik ez, akárhányszor a helyzet úgy hozza. Anyukám például egy szép nap, amikor sokadszorra rajongva elmerült az unokájában, a következőt mondta: „Hát, te is értelmes voltál ennyi idősön. De azért nem ennyire…” Teljesen magától értetődő módon Leám értelmi képességeit dicsérte, némiképp az enyém rovására.  Mit is mondjon ilyenkor az ember lánya a saját anyjának?

Nem haragudtam, dehogy. Nagyot hahotáztam erre a megállapításra, amelyben tulajdonképpen igazat is adtam az elfogult nagymamának (annak ellenére is, hogy nem nagyon vannak emlékeim arról, hogy mit tudtam húsz hónapos koromban), hiszen valahogy én is így látom. Lea az én „javított kiadásom”: szebb, jobb, megfontoltabb, kiegyensúlyozottabb és – amint az imént megtudhattam – okosabb is.

De azt hiszem, hogy nincs szülő, aki ne lenne így ezzel, kisebb vagy nagyobb mértékben (és most egy kis időre felejtsük el a nagyszülői elfogultságot, mert az megér egy külön misét). Hiszen amikor a nap végén az ember fáradtan lerogy a fotelba kevéske rozéval a poharában és végiggondolja a napját, benne pedig az egyetlen igazi főszereplővel, a saját gyerekével, akkor olyan tökéletesnek, önmagánál sokkalta jobbnak látja azt a kis lényt, aki körül a világa forog. És ez idáig rendjén is van.

De hogy is van ez tovább…?! Milyen formát ölthet még a rajongás? Hát, például olyat, hogy ennek a tökéletes lénynek az ember magát a tökélyt akarja megadni, szolgáltatni, és megtenni érte mindent, amit meg lehet. És még ez is némiképp rendben van (bár a „mindennel” azért kéne egy kicsit vitatkozni még a szülői rajongás közepette is).

A tulajdonképpeni gond ott kezdődik, amikor az ember azt szeretné, hogy a gyermeke tökélyre vigye az ő személyes hajdani „projektjeit”, kijavítsa az ő hibáit. Például azokat a dolgokat válassza, amelyről ő, a szülő mára már tudja, hogy számára az lett volna a tökéletes, de valamiért nem választhatta azt. Na, ez az a veszélyes terep, amelyen – szimatom szerint – nagyon sok mindent el lehet rontani. Mert a gyermekünk ugyan ténylegesen magát a tökélyt testesíti meg számunkra, de ő nem én. Tehát itt kell leállni! Mert, ha abba próbáljuk beszuszakolni, amiről tudjuk ugyan, hogy nagyszerű (lett volna számunkra), akkor elvesszük tőle azt a lehetőséget, hogy önmaga legyen.

Amikor Lea néhány hónaposan nagy érdeklődéssel fogyasztotta a komolyzenét, hirtelen megcsillant számomra a naiv remény: hátha valóban a komolyzenei pályát választja majd. Azt, amelyről tudom, hogy számomra tökéletes lett volna, mert hallásom és hangom lett volna hozzá, de nem erre irányítottak az élethelyzeteim, sokkal inkább az írás és egy másik művészet, a színház felé. Gyakorta eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha a mostani lelkesedésem a zenébe csatornáztam volna be: nagyszerű lett volna, de hátha majd Lea…

Aztán hirtelen rám szakadt a felismerés: itt és most le kell ezzel állni. Mert honnan tudom, hogy egy szinte kétéves mit akar majd kezdeni a képességeivel, talentumával később?! Persze, meg lehet őt ismerkedtetni a zenével közelebbről is, de hagyni kell, hogy a kibontakozása aszerint alakuljon, hogy ő milyen affinitást érez magában erre. És ha kutatóbiológus vagy matematikus akar lenni (brr, ez utóbbi eléggé ijesztő számomra úgy ötödikes korom óta!), akkor igenis ezt kell támogatnom szülőként. Mert ez nem egy lóverseny, amelyen a gazdi elképzeli, hogyan is kell trenírozni a versenyzőt, hogy a kívánt eredményt hozza.

Éppen elég negatív példát láttam magam körül arra, amikor a szülők letérítették gyermeküket a saját útjáról, választottak helyette és csupán az a történet nem torkollt drámába végül, amikor az illető gyermek eléggé ügyes volt ahhoz, hogy konfliktusmentesen (vagy éppen a konfliktust felvállalva) visszakapaszkodjon a saját útjára… De mire jó ez az agyonszervezés, amikor egy idejében jött felismeréssel akár le is állíthatjuk magunk?

Mert a „javított kiadásom” csupán szimbolikusan az én jobbik énem. Valójában önálló, független ember, akinek a saját sikereit kell megvalósítania és a saját hibáit elkövetnie, kijavítania úgy, ahogy ezt ő jónak látja. Én pedig, mint egyszemélyes drukkertábor és főmecénás, ebben fogom segíteni, mert minden jel szerint így sokkal hasznosabb leszek…