Gondolom, hogy részben a nyitottságomnak, na meg némiképp a kíváncsiskodásnak is tulajdonítható az, hogy az ismerősökkel, barátokkal való beszélgetéseimben olykor felmerül az a téma is, amit én nemes egyszerűséggel „utólagos párválasztásnak” nevezek. Magyarán: ha már a gyermekem apja nem bizonyult megfelelő párnak, akkor ki lehet a befutó számomra ilyen tekintetben és ebben a helyzetben.

Azért nem zavar különösebben az erre való utalgatás vagy ezzel kapcsolatos kérdezősködés, mert már a közvetlen női felmenőim esetében is téma volt ez (apropó, ugye, hogy ki miben nő fel, mit tekint természetesnek). Ráadásul apai, illetve anyai nagymamám két nagyon eltérő megoldást talált végsősoron ugyanarra a helyzetre, ugyanarra az apanélküliségre. Bár, meg kell itt jegyeznem: mindkettő férjhez ment gyermeke apjához, a „krach” meg két különböző módon eredményezte ugyanazt az ő életükben is. Az előbbi aztán soha nem ment többé férjhez, az utóbbi pedig igen, és egy második gyermeket is vállalt az új házasságban. Mindezeket hosszan végiggondolva, én meg arra jutottam, hogy a kettő közül számomra egy harmadik megoldás volna az ideális választás, ha egy mód is lenne rá: nem ragaszkodom a házassághoz, sem a második gyermekhez, de egy olyan társ ellen semmi kifogásom, aki Leának is szimpatikus. Ha egy ilyen köztes formátumú nagy Ő egyáltalán létezik, futkározik bárhol is a nagyvilágban…Ha a vonatkozó tanácsadásban a környezetemre hagyatkoznék, ahhoz igyekeznék igazodni, amit a külvilág mond (hál’ istennek semmiféle késztetést nem érzek erre), akkor el kell mondanom, meglehetősen össze lennék zavarodva.Mert két, egymásnak tökéletesen ellentmondó irányzat dívik e tekintetben: „elsősorban magadnak kell társat választanod, és persze jó, ha a gyermekednek is jó apja tud lenni az illető”, mondja nagy szakértelemmel az egyik tábor, „nyilván, elsőként apuka kell a gyermeknek, aztán ha jó társnak is bizonyul a választottad, az már a bónusz, szerencsésnek tekintheted magad”, véli évezredes tapasztalatokra és statisztikákra támaszkodva a másik ad hoc csoportosulás.

Én meg úgy képzelem magam, miközben ezeket hallgatom, mint amikor a cipőboltban nem tudom eldönteni, hogy a nagyon szép, elegáns, ám kissé unpraktikus alkalmi cipő, illetve a kissé otromba, de jó árban lévő strapacipő közül melyiket is válasszam. Mert, ugye, mindkettőre nincs pénzem. Ezért aztán ott rostokolok egy fél délutánt. Végül pedig vagy ott hagyom vagy megveszem mindkettőt (mert ha csak az egyiket vásárolnám meg, bizonyára a másik után epekednék, erre mérget vehetnék minden kínálkozó alkalommal).

Mondjuk, erre a hasonlatra támaszkodva, a párválasztás esetében egyik megoldás a kolostor, a másik meg a botrány lenne. Azonban mindkettő nélkülözi a praktikus, észszerű gondolkodás minden tartozékát, hozzávalóját, amit elvár magától egy olyan nő, aki anyuka is, vagy egy olyan anyuka, aki nő is. Szóval, köszi, de ezek a nagyszerű tanácsok semmiképp nem válnak be.Úgy gondolom, hogy az életnek nevezett, szerencsésebb esetben jól felszerelt cipőboltban ott kellene lennie álmaim cipőjének is, amely a városi gyaloglásban és a táncteremben is egyformán jól teljesít. Ha meg nincs ilyen, akkor inkább üldögélek és fagyizok még egy kicsit Leával karöltve a cipő nagykereskedés előtt, mintsem hogy a fél megoldásokra időt, energiát, pénzt pazaroljak. Mindenesetre, mi nem sietünk a shoppingolással, az biztos.

Ugye értik, hogy mire gondolok…