82 ezer lépés két nap alatt. Már látszik az alagút vége, holnap elérem Bukarest elővárosait, ahol két nap pihenő vár rám.

Tegnap Argeș megyéből indultam, egyre alacsonyabb dombvonulat szegélyezte országút mentén haladva dél-keletnek, majd átléptem Dâmbovița megyébe. Az éjszakát a Găești nevű kisvárosban töltöttem, ahol Európa legnagyobb hűtőszekrénygyára működik, 1968-tól mostanáig állítólag 30 milliónál is többet szereltek össze. A településről, ha nem tudnám, nem mondanám meg, hogy a román háztartási gépgyártás fellegvára, lepukkant városka igénytelen épületekkel, rengeteg szeméttel, kóbor kutyákkal.

Ma Lungulețu faluban szálltam meg, amit Hosszúcskának lehetne fordítani. Miután meghallotta, honnan jövök gyalogosan, a panzió tulajdonosa kérés nélkül adott 15 százalék árengedményt. Az ebéd húsgombócleves volt. „Nem kerül semmibe” – válaszolta kifejezéstelen arccal a szakácsné, mikor az ebéd áráról érdeklődtem. Már kezdhetnék hozzászokni, de még mindig őszintén meglepnek a vendégszeretetnek ezek a gesztusai.

A falu népe szemmel láthatóan mezőgazdaságból él. Szinte minden kapu előtt halmokban áll az eladó tök, a káposzta, sőt a krumpli, de annyi, hogy azt hihetné az ember, a Székelyföldön jár. 

Indulás előtt többen mondogatták nekem, hogy ez az utazás hozzásegít majd, hogy jobban megismerjem önmagamat. Ezidáig a testemről tudtam meg többet. Úgy vagyok vele, jobban mondva a reakcióival, ahogy Stephan Hawking volt a nőkkel: képtelen vagyok megérteni őket.

Mindig fáj valahol, de ezek a fájdalmak úgy jönnek és mennek, hogy nem találok rá logikus magyarázatot. A vállam minden délelőtt megkeseríti az életemet, úgy érzem, leszakad. Mindig a bal, s mindig csak déltájig. Az első napokban merevek voltak a térd körüli inak, aztán ez elmúlt, de izomláz állt a farizmaimba.

Egyik nap észrevettem, hogy megdagadt mindkét lábfejem. A megerőltetés miatt, gondoltam. Másnap aztán nagyobb távot tettem meg, erre szépen lelohadtak. Legújabban a vádlim tudatja velem, hogy létezik, de csak hébe-hóba. Erre csak azt tudom mondani, amit a KFT zenakar: Ki érti ezt? Ki érti ezt? Én nem. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)