Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 23. nap – szeptember 23.


-A A+

Túl vagyok a 800 ezredik lépésen, megérkeztünk Burgaszba, a tengerpartra.

 

Egy ideje egyfajta stabilitás állt be a fizikai és a lelkiállapotomban. Előbbi távolról sem jelenti azt, hogy nem fáradok el, olyan lettem, mintha Duracell elemmel működnék, utóbbi pedig, hogy nem kavar fel semmi, folyamatosan a rendíthetetlen egykedvűség állapotában időzöm.

A stabilitás abban áll, hogy többé-kevésbé megszűnt a jó és a rossz napok ritmikus váltakozása, egy ideje nincsenek már olyan reggelek, amikor előre érzem, hogy aznap keményen meg kell küzdenem minden kilométerrel, rámnehezedik a testi és a lelki fáradtság.

A változás azon a napon állt be, mikor elhagytuk Ruszét. Az első órák nehezek voltak, szenvedés volt a gyaloglás, s amikor felhívott egy kolozsvári rádiós kolléga, hogy interjút készítsen velem, úgy éreztem, annyira kell ez most nekem, mint ablakosnak a hanyattesés. Javasoltam, hogy halasszuk el, de aztán, főleg mivel előre megbeszélt interjúról volt szó, ráálltam. A beszélgetés alatt is haladtunk, izzadtam, mint egy igavonó barom, egyszer még el is estem, miközben egy meredek falú árkon keltem át. Adott pillanatban arra eszméltem, hogy élvezem a beszélgetést, a gyaloglásból adódó zavaró körülmények pedig már nem is zavarnak.

Miután elköszöntünk, meglepődve állapítottam meg, hogy energikusnak érzem magam, nyoma sincs a korábbi törődöttségnek, s ez az állapot enyhe ingadozásokkal azóta is tart. Többen, akik végigjárták a Camino zarándokutat, mesélték, hogy kb. két hétbe telik, amíg a gyaloglás gyötrelme megszűnik, a mindennapi táv teljesítése különösebb nehézség nélküli rutinná válik. Úgy tűnik, valóban így van. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)








EZT OLVASTA MÁR?

X