Tegnap 46 ezer lépésnél is többet tettem meg, ezzel visszatértem a lábfertőzés előtti szintre. A Yildizeli nevű település közelében járok, ahonnan már csak egy napi járóföld Sivas, egy Kolozsvár méretű nagyváros.

Sivasban vár rám valaki, aki el fog szállásolni. Ez megint Ahmet barátom munkálkodásának a gyümölcse, aki hihetetlenül kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, az ő folyamatos segítsége nélkül lényegesen nehezebb lenne az utam.

Tegnap reggel Pazarcik falu iskolájába voltam hivatalos. A meghívás ötletgazdája Kerem volt, akdagmadeni tolmácsom, aki a helyi iskolában tanít, s úgy gondolta, hogy a velem való találkozás érdekes lenne a gyerekeknek, mivel valószínűleg még sosem láttak külföldit, olyat pedig biztosan nem, aki gyalogosan járja be a fél világot.

Igaza volt, a gyerekek már az udvaron tartott reggeli sorakozó alatt leplezetlen kíváncsisággal méregettek, az ebédlőbeli találkozón kérdésekkel bombáztak, a fiúk többsége pedig a hátizsákomat is meg szerette volna emelni. A tanerők szinte ugyanolyan érdeklődőek voltak, mint a tanulók, még ajándékot is kaptam tőlük, egy török lobogót. Ez már a második zászló, amivel Törökországban megajándékoztak, s bár nagy megtiszteltetés, remélem, hogy több nem lesz, a hátizsákom ugyanis már így is épp elég nehéz.

Pazarcik egy 500 lakosú falu, melynek iskolájába további három, valószínűleg kisebb településről szállítják mikrobusszal a gyerekeket. Elképedtem, amikor megtudtam, hogy az iskolának 230 tanulója van, arra gondoltam, odahaza jó, ha tíz, 500 lelkes faluból össze lehet szedni ennyi gyereket. Egyébként nem csak faluhelyen, a városokban is szembeötlő, hogy mennyi a gyerek, a fiatal, a török társadalmat még jó ideig nem fenyegeti az elöregedés, s az ebből fakadó munkaerőhiány.

Az elmúlt napok egyikén, miközben gyalogoltam, megállt mellettem egy kocsi, kipattantak az utasai, s egyikük felvillanyozva kezdte nekem magyarázni, mutogatással könnyítve meg a kommunikációt, hogy látott engem a televízióban, tudja, hogy több ezer kilométert gyalogolok. Ez nagyon meglepett, mivel nincs tudomásom róla, hogy bármely török tévéadó munkatársával szóba álltam volna. Az írott sajtóban jelentek meg rólam cikkek, gondolom az egyik szerző adta tovább az információkat a tévés kollégáknak.

Minden újságíróval tolmács révén értekeztem, kíváncsi vagyok, milyen tévés anyag lett a tulajdonképpen harmadkézből kapott infókból. Arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a román kollégák kreativitásán nem tettek túl, az egyik legnépszerűbb otthoni kereskedelmi adón ugyanis az hangzott el rólam, hogy Forrest Gump módjára Ladakhig fogok szaladni.

Értékelem, hogy kinézték ezt belőlem, az igazság azonban az, Enyedtől maximum Tövisig jutottam volna el kocogva, hátizsákkal pedig két kilométer után összeestem volna a fáradtságtól. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)