Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 69. nap – november 8.


-A A+

Ma nehéz napom van, kifejezetten fáradtnak érzem magam, nem is annyira fizikailag, hiszen 14 óráig már 26 kilométernél többet tettem meg, ami nem rossz teljesítmény, hanem pszichésen.

Az Ilica nevű városka felé tartok, ahonnan már csak egy ugrás Erzurum, tulajdonképpen ez tartja bennem a lelket. Ha nem lett volna ilyen gyönyörű, verőfényes nap, még nehezebb lett volna minden, nem csodálom, hogy a napos, meleg országok lakói általában boldogabbak, mint az északiak.

Néhány nappal korábban szinte elvesztettem a telefonomat. Egy kisvárosban, egy gázpalackokat forgalmazó cég eléggé hevenyészett irodájában érdeklődtem, tudnak-e valami olcsó szállodáról, s rövid időre rá a két munkatárs egyike már fuvarozott is teherautóval a szállásomra. Mikor célhoz értünk, eszméltem csak rá, hogy a telefonom nincs a zsebemben, az irodában felejtettem.

A visszaúton a söfőr, egy fiatal török, szinte végig átszellemülten énekelt egy dalt, melynek szövegében refrénszerűen ismétlődött az Allah Akbár. Az „isten nagy” - jelentésű arab kifejezés néhány éve a médiában is viszonylag gyakran hallható, mivel az öngyilkos merénylők gyakran ezt a kiálltást hallatva támadnak.

A veszélyérzet egy pillanatig átfutott az agyamon, de gyorsan el is ült, ezért aztán, meg talán mivel nagyon ritkán nézek bugyuta hollywoody-i akciófilmeket, nem ugrottam ki a mozgó autóból. Arra gondoltam, sosem ártunk szándékosan olyan embernek, akin nem sokkal azelőtt segítettünk, lévén ő nemeslelkűségünk szemtanúja és élő bizonyítéka. Márpedig ki ne akarna jó ember lenni? Igazam lett, nem csupán tútéltem az utazást, de a telefonomat is visszakaptam. Az Allah Akbározó török barátságosan köszönt el, a hangja pedig, túlzás nélkül, gyönyörű volt.  

Szintén a napokban történt, hogy miközben gyalogoltam, nem messze tőlem megállt egy személyautó, kiszállt belőle egy idősödő férfi és egy öl almát ajándékozott a másik menetirányban igazoltató két közúti rendőrnek. Bár nem hallottam, mit beszélnek, az volt a benyomásom, nem ismerték egymást korábbról. Utána az én kezembe is nyomott három almát, ropogósak voltak, savanyúak, pont olyanok, amilyeneket szeretek. Kizártnak tartom, hogy odahaza egy ismeretlen autós gyümölcsöt adjon rendőrnek, hacsak nem megvesztegetés szándékával, bár arra megfelelőbb a készpénz. A törököknél az egyenruhások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint nálunk, lehet, meg is érdemlik.  

Egy falucskában az egykori brassói traktorgyárban készült munkagépre figyeltem fel. Egy ház előtt volt leparkolva, úgy tűnt, használatban van. Eltelhetett már vagy harminc év, mióta kikerült a szerelőcsarnokból, strapabíró jármű lehet. A traktor még dolgozik, miközben az üzemnek már hírmondója sincs, lakópark vagy bevásárlóközpont épült a helyén, ha jól tudom. Nem sírom vissza a régi rendszert, az egykori kommunista gazdaságról sincs jó véleményem, de pár gyárat, köztük a brassóit, lehet, hogy hiba volt felszámolni. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

 








EZT OLVASTA MÁR?

X