„Aki 30 felett van, sose kerüljön 30 alá” – mondta, jobban mondva írta ma reggel egy barátom viccelődve, a napi, kilométerben kifejezett teljesítményemre célozva. Meg is felelek ennek az irányelvnek, bár három napja hűléssel küszködöm, ami – nagy meglepetésemre – a teljesítőképességemet nem befolyásolja. A jó tanácsokat előre is köszönöm, gyógyszert pedig szedek. Eleskirt városa felé közeledem, onnan pedig már nagyon közel van Agri, rövidesen látszani fog az Ararát.

Gyaloglás közben bőven van időm gondolkodni, s eltűnődtem azon, hogy akár más módon is utazhatnék Ladakhba. Választhattam volna a távolsági tömegközlekedést, mehetnék repülővel, busszal, vonattal. Mint opció, ez fel sem merült bennem, mégpedig azért, mert ha az utazás nehézségi fokát egy 0-tól 10-ig terjedő skálán kellene meghatároznom, akkor ez a változat nálam 1-es fokozatú lenne, márpedig én kihívásra vágytam. Jogosítványom nincs, kerékpározni pedig nem tudok, ezért a személygépkocsi, motorkerékpár és bicikli sem jöhetett szóba.

Az autóstop ellenben lehetett volna alternatíva, azonban, hiába van benne kaland és bizonytalanság, nem éreztem volna elég nagy kihívásnak. Az én skálámon a stoppolásos utazás nehézségi szintje 4-es. A hónapokon át tartó gyaloglás, egyedül, nagy csomaggal a hátamon, számomra az optimális nehézségi szint, igazi kihívás, de vállalható, élvezhető, a skálámon 8-nak felel meg.

Mi lenne a 10-es szint? Az, ha kizárólag gyalogosan haladnék, járműre semmilyen körülmények között nem ülnék fel, sem betegség, sem extrém fáradtság, sem ennivaló vagy ivóvíz hiánya esetén, de biztonsági megfontolásból sem, például háborús övezetben. Ez nekem túlságosan kalandos volna, ilyesmire nem vállalkoznék.

Szeretnék tisztázni egy félreértést, az a benyomáson ugyanis, sokan azt gondolják, számomra ez az utazás egyfajta küldetés, misszió. Erről szó sincs, semmiféle küldetéstudatot nem érzek, nem gondolom, hogy egy nagy, nemes cél érdekében rónám a kilométereket. Kizárólag azért indultam útnak, mert kedvet éreztem hozzá, azt gondoltam, örömömet lelem majd benne, s mostanáig nem is csalódtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne benne rengeteg erőfeszítés, kínlódás, nehézség, de összességében mégis élvezetes.

A motivációm ugyanakkor tulajdonképpen önös, lényegében a magam kedvéért járom ezt a hosszú utat. Természetesen, ha bárki számára érdekes, izgalmas, esetleg elgondolkodtató vagy inspiráló, amit csinálok, az számomra öröm és nem várt elégtétel. Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoztam ezzel a vallomással, de a valóságot, ha kiábrándító is, értékesebbnek tartom az illúzióknál.

Elég sokan kérdezték tőlem, miért épp Ladakhba megyek, miért nem Dardzsilingbe, ahol Kőrösi nyugszik. Számomra a sírok nem sokat jelentenek, azt gondolom, mindabból, ami egy emberi lényből fontos, semmi nem kerül a földbe vagy egy márványlap alá. Kőrösi életében Dardzsiling nem játszott fontos szerepet, teljesen véletlenszerű volt, hogy épp ott érte a halál, ugyanúgy meghalhatott volna Kalkuttában is vagy bárhol máshol.

Amikor Kőrösön jártam, megnéztem Csoma szülőfaluját, a telket, melyen a családi ház állt s az emlékmúzeumot, kicsit olyan élményem volt, mintha zarándokúton lennék, egy dardzsilingi utazás ellenben nekem csak turizmus volna. Nagyenyed is óriási jelentőségű hely Kőrösi életútján, azonban meglátásom szerint a csúcspont Ladakh, az ott megszerzett tudás tette őt az egyetemes tudomány jeles alakjává, a tibetológia megalapítójává.

Egyébként, bár közel három évtizede gyakorlom a tibeti buddhista meditációt, sosem vágytam Ladakhba vagy Tibetbe, egyik sincs rajta a bakancslistámon, az egyedüli ok, amiért oda tartok az, hogy Kőrösi hosszú hónapokon át Zanglában mélyült el a tibeti nyelv és kultúra rejtelmeiben.