Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 143. nap – január 21.


-A A+

Végre-valahára Indiában, pontosabban annak fővárosában vagyok.

Az ideút elég kacskaringósra sikerült, mivel a repülőm Bakuból, Azerbajdzsán fővárosából indult, azonban az azeri kormány online vízumszolgáltatása épp akkor nem működött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a készpénzem Iránban pedig vészesen fogyott, ezért úgy döntöttem, hogy biztos-ami biztos alapon Törökországba utazom vissza. Törökországból a grúz fővárosba buszoztam, onnan pedig Bakuba vonatoztam. Azerbajdzsánból Dubaiba vitt a repülő, ahol átszálltam egy Delhibe tartó járatra.

Extra pihenőnapokra különösebben nem vágytam, annak azonban kifejezetten örültem, hogy ez alatt az idő alatt eljutottam Karszba, Tbiliszibe és Bakuba. Előbbi talán a legkevésbé tipikus török város, legalábbis az óvárosi része, amely tele van az oroszok által felhúzott, abból az időből maradt épületekkel, amikor Karsz a cárok birodalmához tartozott. A környezete sem jellegzetesen törökös, magas hegyvidék fenyvesekkel, igazi alpesi táj.

Tbilisziben jártam már két évvel korábban, de szívesen mentem vissza. Grúzia sok szempontból egyedi ország: egyedi az építészete, az írása, a konyhaművészete, de még a borkészítési technológiája is, itt ugyanis a szőlő levét nem hordóban, hanem méretes agyagedényekben erjesztik, érlelik. Tbiliszi az egyik legszebb főváros, melyben mostanáig megfordultam, nagy óvárossal, tradicionális grúz stílusú épületek százaival, ráadásul kellemes hangulatú, nyugodt, nem érezhető benne az a zaklatott energia, ami a legtöbb nagyváros sajátja.

Az igazi meglepetés számomra Baku volt. A földgázban gazdag Azerbajdzsán fővárosa eklektikus hely, ahol egyidejűleg van jelen az elegáns modernség, a keleties egzotikum, a szovjet örökség pedig épületek, egyenruhák stílusában köszön vissza. Baku egy igazi XXI. századi város, extravagáns felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal, melyeken még a hétfő reggeli csúcsidőben is tisztességes sebességgel lehet közlekedni, olyan reptérrel, amely mellett elbújhat a dubai-i, természetesen nem a méretét, hanem a dizájnját tekintve, míg az Unesco védelem alatt álló óvárosban ezer évnél idősebb épület is van.

Leginkább mégis Baku általános állapota lepett meg, a szembeötlő rend, rendezettség, tisztaság, igényesség, melyek tekintetében akármelyik közép-európai fővárossal felveszi a versenyt, sőt. Az egységnyi közterületre kivezényelt rendfenntartók számát tekintve szerintem a világelsők között van, a belvárosban szinte minden sarkon láttam egy egyenruhást, de rendőrök vigyázzák a metróállomásokat is, mindenkinek ellenőrzőkapun kell átmennie.

Az öltözetek és az embertípusok olyan kavalkádjával, mint amilyet dubai-i reptéren láttam, még nem találkoztam. A legérdekesebb egy három, világos bőrű, európaias arcú férfiből álló társaság volt, akikről az volt a benyomásom, hogy két-két fehér fürdőlepedőt tekertek maguk köré. Szandált viseltek, egy Jézus életéről szóló filmben azonnal felvették volna őket statisztának.

Nők is voltak velük, ők nagyon hasonló, krémszínű, hosszú ruhát viseltek és fejkendőt, nem tűntek muszlimoknak. Sosem láttam képen vagy filmen hasonló öltözetű embereket, az olvasmányaim alapján sem tudtam semmiféle etnikai vagy vallási közösségre asszociálni, s a hangzása alapján a nyelvük sem nyújtott semmifélé támpontot.

 








EZT OLVASTA MÁR?

X