Bármilyen rendszerben, történelmi fordulatban képes volt újjászervezni magát az erdélyi magyarság – jelentette ki Novák Csaba Zoltán történész, RMDSZ-es szenátor A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája című szerdai előadásában, Kolozsváron.

„A román nép és az együtt élő nemzetiségek szoros testvéri egységben a szocialista Románia nagy családját alkotják, és vállvetve, forró hazafiságtól áthatva munkálkodnak közös hazájuk felvirágoztatásáért és haladásáért” – üzente egykoron Nicolae Ceaușescu kommunista pártfőtitkár, a Kárpátok géniusza, de mást mutatott a kisebbségpolitikája.

Ezt a korszakot összegezte a történész, kimelve: a magyarság története egy szenvedéstörténet, de beszélhetünk erről úgy is, mint felülről gerjesztett konfliktusok sorozata. „Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi a száz év túlélésének sikere, azt mondanám, hogy bármilyen rendszerben, történelmi fordulatban képes volt újjászervezni magát az erdélyi magyarság” – fogalmazott.

Novák a magyarságpolitika szempontjából több korszakot különített el: 1965-67, 1968, 1968-175, 1975-1984, 1984-1989. A Dej-korszak örökségéről elmondta: az 1948-ban született nemzeti rezolúció kimondta, hogy megoldódott a nemzetiségi kérdés Romániában. Eszerint nem ismerték el, hogy léteznek kisebbségi kollektív problémák – bár ennek egy, szovjet nyomásra született rövid zárójele volt a Magyar Autonóm Tartomány, amely 1960-ban megszűnt.

Az 1956-os magyarországi történések offenzív kisebbségellenes politikát eredményeztek Romániában, a desztalinizációt elkerülte az ország. A román irodalomban és történetírásban nemzetiesítés indult, létrejött a román-magyar közös egyetem, leépülőben volt a kisebbségi intézményrendszer és a magyar nomenklatúra, megváltoztatták az utcaneveket.

A belpolitikában egy váltás következett be: Ceaușescu a Dej-rendszerrel szemben próbálta meg definiálni önmagát 1965-67 között a hatalma konszolidálására törekedett.

A „szocialista nemzet” fogalma az 1965-75 közötti korszakban született. 1966-ban nagy vita volt erről: kimondták, hogy lesznek korábban és később integrálódó nemzetiségek. 1966-68 között pedig még látogatási körutakat szervezett a pártvetés, gesztusokat tettek a magyaroknak – részletezte a történész.

1965-ben létrehoztak egy bizottságot, amely jele volt annak, hogy a kisebbségi probléma mégis létezik. Eközben persze folytatódott a propaganda, de már nem az ötvenes évek brutalitásával, hanem kifinomultabb módszerekkel gyakoroltak társadalmi kontrollt.

A megyésítés, lázadó csíkiak

1968-ban beindult a megyésítés: ez Székelyföldet illetően egyrészt gazdasági perifériaként, másrészt magyarkérdésként jelent meg mint probléma. A megyésítés több logikát követett, gazdaságpolitikai szempontból könnyebben kontrollálható közigazgatási egységek voltak ezek. Ehhez a konstrukcióhoz azóta sem mert senki hozzányúlni – jegyezte meg a történész.

Több székely megyetervezet volt akkoriban, a nagy és a kis megye verziója, előbbi brassói nyomásra. Két kompromisszum született végül: a nagy közigazgatási egység ötletét elvetették, két székely megye alakult, plusz Maros megye, amelyet felduzzasztottak más régiók részeivel. Kovászna egy kompromisszumnak számított, a helyi elit törekvése érte el, hogy megszülessen ez a megye.

Novák azt is elmondta, 1945 után az első tömegmegmozdulás, amelyet nem a párt szervezett, éppen Csíkszeredában zajlott, miután „fentről” Székelyudvarhelyet akarták megyeszékhelynek. Ekkor Ceaușescu több hozzászólót meghallgatott ebben az ügyben, és azzal a döntéssel küldte őket haza, hogy szavaztassanak – lehetett tudni egyébként, hogy Csíkszereda lesz a győztes, gyergyói támogatással.

Ebben az időszakban Székelyföldön is elkezdődött egy modernizációs folyamat, az országos átlagnál kisebb volumenű ugyan, de a korábbi gazdasági beruházások mellett ez volt a legnagyobb ilyen előrelépés a régió modern történetében.

„Mosolygós” korszak

1968-ban a pártvezetés találkozott az erdélyi magyar értelmiség küldöttségével, ez volt hosszú idő után az első találkozó, több mint negyven résztvevővel – folytatta a történész. Az értelmiségiek szembesítették a pártvezetést a problémákkal, legyen szó oktatásról, képviseletről, jogi státusról, új intézmények alapításáról. Ekkor még részleges sikereket értek el – újraindult a magyar nyelvű oktatás, a szakoktatás viszont probléma maradt: a párt ugyanis csak minimális engedményeket tett ezen a területen.

Fontos volt ugyanebben az évben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának születése, hiszen korábban csak az Román Kommunista Párton belül lehetett szó érdekérvényesítésről. Ennek működött az országos struktúrája, és a résztvevők is úgy fogták fel, hogy egy fajta közvetítő kapocs ez a pártvezetés és a tagok között. Folyamatosan termelték a szakanyagokat, a plenáris üléseken Ceausescu jelen volt, így lehetett neki tolmácsolni különböző kérdéseket – mondta Novák.

A hetvenes évek eleje tehát „mosolygósan” zajlott a megítélése szerint, ekkoriban alakult ki egyfajta lokális tudat, a „hargitaiság”, „kovásznaiság” mint mesterséges konstrukciók, haladt előre a nemzetépítés és iparosítás. Bukarestben új kulturális központ jött létre. Megjelent a Hét folyóirat, megalakult  Kriterion kiadó, támogatták a magyar „progresszív kultúrát”, amely úgy örökítette tovább a nemzeti tudatot, hogy az aktuális uralkodó ideológiához idomították.

Az „együtt élő nemzetiségek” vége

1971-ben kezdődött el a „mini kulturális forradalom”, amikor egy neosztálinista fordulat állt be a gazdaság területén, a nehézipart helyezve előtérbe – vázolta fel Novák Csaba Zoltán. Ekkorra a párt konszolidálta a hatalmát, újragondolták a politikai-ideológiai tevékenységet. Ekkor zajlott az első nagyobb vita a városi és falusi települések arculatának átalakításáról, amely a társadalmi homogenizációs politika része volt.

Ez a hetvenes években visszafogottabban történt, majd egy durvább szakaszba lépett. Ebben a korszakban vezették be a káderrotációt, azaz 3-4-5 évnél tovább nem maradhatott egy személy egy pozícióban, a gazdaságirányítást központosították, és papírtakarékosságot is ekkor vezettek be. 1974-ben ugyanakkor lett Ceaușescu államelnök is. 1984-ben egy kisebbségpolitikai fordulat áll be: a MNDT-ból eltávolítottak minden olyan magyar értelmiségit vagy más személyt, aki nem mutatott teljes lojalitást a pártvezetés iránt.

A gazdasági helyzet jelentősen romlott, nemzetközileg elszigetelődött az ország, és lázadások, zavargások következtek be – Ceaușescu keleti partnerekkel kereste a kapcsolatot, hiszen a Nyugaton már nem fogadták. A rendszer jellemzője volt a reformképtelensége, így a figyelmet többek között magyarellenes propagandával, szélsőséges nacionalista diskurzussal igyekezett elterelni a problémákról. Beszűkültek a magyar intézmények, az „együtt élő nemzetiségek” kifejezést a „magyar nemzetiségű román dolgozókra” cserélték.

A magyar elit két generációja

Az egyetlen érdekérvényesítési csoport az RKP volt a hatvanas-hetvenes években. Az első generáció a 68-asokból került ki, hiszen ekkor csúcsosodott ki a pályafutásuk, az intézményépítés korszakában – mutatott rá a történész. Jelen voltak a kulturális és politikai intézményrendszerben (Király Károly, Sütő András, Bodor Pál, Domokos Géza stb.), ugyanakkor kettős identitás jellemezte őket: egyfajta párthűség, vagy az ideológiához való tartozás és egy közösségszolgálat, küldetéstudat, népszolgálatiság. Visszatértek egy helyi azonosságépítéshez, néprajzi, honismereti mozgalmat építettek – emlékeztetett Novák.

Kiemelte: amíg a pártvezetés lehetővé tette számukra a kettős identitást, addig béke volt többnyire, de a nyolcvanas évektől kenyértörésre került sor. Innentől vagy ellenálltak (Király Károly, aki a magyarságpolitikát kritizálta), vagy visszavonultak (Sütő András, részben), vagy továbbra is együttműködtek (Gere Mihály). A stratégiáikat befolyásolták az egzisztenciális hátterek, a titkosszolgálattal való összefonódás mértéke, egyéni ambíciók – magyarázta Novák Csaba Zoltán.

A hetvenes-nyolcvanas évek új generációjának tagjai Bretter-tanítványok voltak, új filozófiai nyelvet használtak (Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós stb.). Az első szamizdatok ehhez a generációhoz kapcsolódnak, sok önszerveződési kör működött általuk. A fontosabb erdélyi városokban tevékenykedő ilyen értelmiségi körök között ekkorra Domokos Géza tartott kapcsolatot, ezért nem véletlen, magyarázta a történész, hogy az RMDSZ erre a hálózatra épült fel 1989 decemberének végétől.

Kádár és a kisebbségi magyarok

1956 után defenzív külpolitikába szorult a magyar pártvezetés. 1958-ban Kádár János romániai látogatást tett, ekkoriban azonban beletörődtek az egyetemegyesítésbe, intézményösszevonásokba. Tapogatóztak, hogy milyen kapcsolatot építhetnek ki, és ekkor dominált a jó kapcsolatok építésének hangsúlyozása, a „mosolydiplomácia”, amelytől a kisebbségpolitika pozitív alakulását várták – magyarázta Novák.

A két állam közötti megállapodásoknak csak töredéke valósult meg, nem nyíltak a kapuk, ugyanakkor a hetvenes második felétől Románia magyarságpolitikája, mint azt már említette a történész, jelentősen romlott. 1977 után Kádár nem is volt hajlandó többé leülni a román vezetéssel – sőt azt is kérte, hogy ne szállásolják el egy hotelben Ceaușescuval.

A román fél néhány évente megpróbálkozott azzal, hogy közös találkozókat szervezzenek, de a kádári vezetés nem akarta legitimálni a jó viszony látszatát. Tapogatóztak a Szovjetunió felé, de az ebben az időszakban már nem reagált figyelmesen etnikai kérdésekre – magyarázta a történész.

Kádár később engedélyezte a magyar diplomáciának, hogy tematizálják a kisebbségi kérdést, így Nyugaton mint emberi jogi kérdést próbálták felhívni a figyelmet a magyarok ügyére. 1988-ban Grósz Károly „gondolta, hogy csak megmutatná, mi a magyar virtus”, így megejtett egy találkozót a román féllel - hiába. Ekkoriban meg már több tízezren menekültek az országból, nemcsak szabályos körülmények között. Ez is kényes kérdése volt a két ország kapcsolatának – emlékeztetett Novák, felhívva a figyelmet, hogy az előadás-sorozat következő állomásán a rendszerváltás időszakát részletezi.