Mit takar a populizmus fogalma, és jelent-e veszélyt a demokráciára? Miért lett szitokszó, miért nem csak akként használható, és egyáltalán hogyan vált újra politikai tényezővé? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Antal Attila politológussal, az ELTE Állam - és Jogtudományi Kar adjunktusával és a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének koordinátorával A populista demokrácia természete: realizmus és utópia határán című könyve nyomán.

Mi a populizmus? Mi nem a populizmus?

A populizmus egy robbanás állapotában van, mindenki próbálja meghatározni, hogy mi is valójában. Sokan ideológiaként határozzák meg, mások politikai kommunikációs stratégiaként, van, aki pedig egyszerűen egy reálpolitikai stratégiának tekinti. Én nem is szeretnék állást foglalni: azt gondolom, hogy mindez együtt a populizmus.

A kérdés, hogy a demokrácia viszonyrendszerében hogyan gondolkodunk róla: belefér ebbe vagy sem? Én azt gondolom, hogy belefér, sőt a demokráciától mint politikai, kormányzati berendezkedéstől leválaszthatatlan a populizmus. Ilyen szempontból a Laclau-Mouffe-féle irányzathoz tartozom, amely értelmében a populizmus a politikai közösség megszervezésének a módja, ami lehet antidemokratikus, de lehet demokratikus is.

Nem gondolnám, hogy a populizmus maga az ördög: van benne egy erős felismerés, hogy kell a politikai közösségnek egy kohéziós erő. Ezt a jobboldal a nacionalizmusban, xenofóbiában, rasszizmusban találja meg, de lehet ehhez képest egy baloldali emancipációs stratégiában is gondolkodni.

Miért tekintik sokan ördögtől való jelenségnek a populizmust?

Ennek nagyon sok oka van. A liberális demokraták szerint a demokrácia csakis liberális lehet – ezért nem tudott kifutni például az illiberális demokráciáról szóló vita, mert amikor azt mondja az autoriter populista, hogy ő nem nyugati típusú demokráciában gondolkodik, akkor a liberális demokraták szerint nem gondolkodik demokráciában. Én ezzel nem értek egyet: fel lehet építeni demokráciát nemcsak jobboldali, autoriter alapokon, hanem baloldali alapokon is.

Azok a baloldaliak, akik nem fogadják el a populista keretrendszert, azt mondják, hogy van egy diktatórikus, autoriter, nacionalista hullám, így aztán bármiféle populizmus veszélyes lehet a demokráciára. Ebben sok igazság van, de nem veszik figyelembe, hogy Latin-Amerikában a populizmus fontos társadalmi missziót is magára tudott vállalni és demokratikusabbá tudta tenni a közéletet. Vannak tehát bizonyos értelemben sikertörténetek – a Kádár-rendszer például azzal együtt, hogy diktatórikus volt, a populista keretrendszer miatt emancipációs eredményeket tudott elérni. Látni kell viszont, hogy mind a latin-amerikai példák, mind a Kádár-rendszer akkor kezdtek el deformálódni, amikor a neoliberális agendával szembesültek, és elindult a kísérletezés, a baloldali populizmus tehát neoliberális autokráciává változott – Brazília a legjobb példa most erre.

A könyvben írsz a depolitizáció jelenségéről, amely a liberális demokrácia és neoliberális hegemónia miatt történt. Hogyan összegeznéd ezt a folyamatot?

Ha Közép-Kelet-Európát nézzük történelmi távlatokban, a populizmus mindig jelen van. Én azt állítom, hogy a 20. század politikai berendezkedései a régióban, akár diktatórikusak, akár nem, valamilyen módon ekörül mozogtak. Kevés kivételtől eltekintve – gondoljunk a Károlyi-féle kísérletre, vagy ‘56-ra, amit szintén populista keretrendszerben vizsgálok – a 20. század a demokratikus populizmusnak csak nagyon kevés példáját mutatta fel. 1989-ben pedig jött egy nagyon erős liberális hullám, ami átcsapott egy neoliberális hegemóniába.

Ami a depolitizációt illeti: a liberális demokrácia legnagyobb hazugságával állunk szemben, hiszen azt ígérték, hogy a társadalomnak lesz helye a politikai konstrukcióban, sőt a népszuverenitásnak a közvetlen megnyilvánulása lesz a politikai hatalomgyakorlás. Ez így is lett, de csupán alkotmányos szempontból: a liberális demokrácia ugyanis bezárta a demokráciát az alkotmány keretrendszereibe.

Ezt nevezem depolitizációnak, hiszen a civil társadalomtól kezdve a gazdaságon át a szakszervezetekig a demokrácia ethosza nem tudott kibontakozni, a társadalom gazdasági és társadalmi válságokba sodródott, és azt érezte, hogy a politikai berendezkedés elszakadt tőle. Egy gépezetté vált a liberális demokrácia, és amikor ebbe belekerültek a közép-kelet-európai rendszerek a rendszerváltásokkal, akkor ez már érződött.

A jobboldali berendezkedések – a régióban elsősorban Orbán és Kaczyński – ezt megérezték. Miután például Orbán Viktor felépítette ezt a rendszer 1989 után, és amikor látta, hogy nem működik, kitáncolt belőle és azt mondta, hogy az alkotmány egy technokrata joghalmaz és újat kell alkotni helyette. Ezt a depolitizációra tartom egy válaszkísérletnek, ami azonban vagy sikertelen, vagy amennyiben rosszmájúan gondolkodom, hazugság, hiszen nem repolitizál, nem élővé teszi az alkotmányosságot, hanem még inkább kiüresíti a demokráciát. A liberális demokrácia nem tudta, a jobboldal nem akarja repolitizálni a társadalmat. Ez abból is látszik, hogy a politikát egyfajta „hitbizománynak” tekinti és azt mondja, hogy a civil szervezetek ne politizáljanak vagy a politika vonuljon ki az iskolából: a helyzet érdekes, hiszen mind civileket, mind az oktatási intézményeket az Orbán-rendszer erős politikai támadás alá vette. Hol is van tehát a politika társadalmasítása?

A jobboldal előnyt élvez ebben a versenyben, a baloldal láthatólag lemaradt egy körrel.

Ha megnézzük a Szírizát, a Podemost mint a baloldali populizmus tradicionális zászlóvivőit, vagy a DiEM25-öt mint transznacionális szerveződést, ők pontosan látják azt, amit a jobboldal is – nemcsak nemzetállami, hanem európai vonatkozásban is. Az Európai Unió ugyanis mint egy liberális-neoliberális politikai tér ezerszeresen szenved ezektől a problémáktól.

Ezért, amikor azt mondom, hogy a populista demokrácia következik el, akkor azt állítom, hogy a gyengülő, széteső liberális demokrácia elkezdett átalakulni. Ebben az átalakulásban pedig a liberális demokrácia liberális keretrendszerei – az alkotmányosság és az emberi jogi struktúra – elkezdtek átértékelődni. A baloldal kihívása azt jelenti, hogy ha nem száll be a folyamatokba, nem állít a jobboldali populista demokráciával szemben alternatívát, akkor a demokrácia megváltoztatásának lehetőségét rábízza a másik táborra. Az nem lehet egyedüli megoldás a baloldal számára, hogy kivonul a hatalmi törekvésekből és „műveli saját kertjeit”, hiszen így politikai képviselet és remény nélkül maradnának a jobboldali populizmus és a kapitalizmus kárvallottjai.

Viszonylag ritkán hallani politikai szereplőtől vagy párttól, hogy önmagát populistának címkézi, a címke azonban – másokra ragasztva – jól működik. Van arra esély, hogy ez az öndefiníciókban is elterjed?

Sokkal fontosabb a baloldal esetén túl a populista bélyegen, hogy valóban populista-e. A baloldali populizmus megpróbálja a 21. századi emancipációs politikát a lehető legradikálisabb eszközökkel képviselni: egyszerre gondolkodik a politikai középosztályban és a legelesettebb társadalmi csoportokban, egyszerre ismerteti fel a kizsákmányolás struktúráit és megértően viszonyul a társadalmi dühhöz, ugyanakkor elutasítja a rasszizmust.

A baloldal hajlik a dogmatizmusra, ezért sokan, akik egyébként érzik a kizsákmányolást, Magyarországon például a Jobbikhoz mentek – mert nem volt alternatíva, a kapitalizmus kritikáját pedig előbb a Jobbik, majd a Fidesz kezdte el. A jobboldali kapitalizmuskritikából azonban nem következett a kapitalizmus alternatívájának igénye – a baloldali populizmus azonban magára vállalhatja, hogy képviseli a kapitalizmuskritikát, és megérti, hogy kell egy átmenet egy nem-kapitalista program felé, azaz türelmes a társadalom tekintetében, nem várja, hogy mindenki feladja az életformáját. A lényeg, hogy ne a kivonulás stratégiáját válasszák, nem lehet cserben hagyni az autoriter rendszerektől szenvedő társadalmat: egyszerre kell kínálni az építkezés és változás lehetőségét.

A tartalmi populizmus ilyen értelemben fontosabb, mint felvállalni, hogy egy politikai erő populista.

Címlapi illusztrációnk forrása: clydefitchreport.com