Édes Erdély itt vagyunk! – hangzott sok százezer magyar torkából a jól ismert induló, amikor a bécsi döntést követően a magyar hadsereg ismét bevonult Észak-Erdélybe. A négy szűk év, ötven hónap története eddig sokféleképpen lett megírva, Murádin János Kristóf most arra vállalkozott, hogy bemutassa annak a politikai pártnak a történet, amely ebben a periódusban itt Észak-Erdélyben működött. Mindent Erdélyért! – volt a jelszavuk azoknak, akik beiratkoztak a pártba. És sokan voltak. Negyedmillión. Se addig, se azután az erdélyi magyarság nem tudott ekkora összetartást felmutatni. Mégsem lett jó vége.

Az erdélyi politikatörténet egy rendkívül feszült korszakáról szól Murádin János Kristóf történész, a Sapientia EMTE adjunktusának kötete, az Erdélyi Párt történetét feldolgozó munka, amelyet nemrég mutattak be Kolozsváron a szerző, a Scientia Kiadó nevében kiadó nevében a hallgatóságot köszöntő Sorbán Angella és Csapody Miklós magyar irodalomtörténész, újságíró, politikus segítségével. A kötetbemutató gyakorlatilag két rövid előadásba próbálta besűríteni az Erdélyi Párt működésének a fontosabb momentumait, illetve azokat a politikatörténeti  vonatkozásokat, amelyeket már ebből a távlatból leszűrhetnek a kutatók.

A Belvedere-ben megrajzolják az új határt

A történet természetesen a hitleri döntéssel indul, azzal a fontos pillanattal, amikor az Európában egyre erősődő revízió-párti szemléletnek engedve, az akkori Európa legbefolyásosabb politikusa meghúzta a vörös ceruzával a vonalat Észak- és Dél-Erdély között. Az 1940. augusztus 30-án bekövetkezett eseményt mindenki a második bécsi döntés néven ismeri, illetve a román történelemírás gyakran hangoztatja azt, hogy ez egy diktátum volt.

A történészszakma nagyjai azonban egyetértenek abban, hogy lévén, hogy ezt a döntőbíráskodást mindkét ország, azaz nemcsak Magyarország, hanem Románia is kérte, sőt az eredményt elfogadta (bár a román külügyminisztert úgy kellett fellocsolni a földről), nem lehet szó diktátumról. Nos, a nevezetes esemény a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület mintegy 2/5-ét – Észak- Erdélyt – visszacsatolta Magyarországhoz, és a visszacsatolt területen újból abszolút többségbe került a magyarság. Ez az alig négy évig tartó, átmeneti időszak – amit gyakran „kicsi magyar világnak" nevezünk – nagyon fontos volt az erdélyi magyar társadalom számára, hiszen a nemsokára újból beálló kisebbségi létben a közösségi megmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges belső megerősödést hozta el. Az Észak-Erdélyben többségbe kerülő magyarság az erdélyi, transzszilván eszmeiségen alapuló, regionális egység létrehozásának lehetőségeit kereste minden téren. Politikai értelemben e törekvés legfontosabb letéteményese egyértelműen az Erdélyi Párt volt. Az észak-erdélyi magyarok gyűjtőpártjaként ez a politikai alakulat vállalta fel ugyanis programszerűen a teljes magyar egység megteremtését.

Legyen egy egységes Erdélyi Párt!

Az új határt mind Budapest, mind Bukarest csak átmenetinek tekintette. Tudták, hogy sok minden a háború kimenetelétől függ, annak, hogy melyik ország tudja ügyesebben alakítani kapcsolatait az akkor még verhetetlennek tűnő Németországgal. Az új országrész politikai megszervezése, bevonása a már működő anyaországi struktúrába létfontosságú volt. Az akkori miniszterelnök, a visszacsatolást levezénylő, erdélyi gyökerekkel rendelkező Teleki Pál meglátása az volt, hogy nem kell beengedni, és politikai játszmák helyszínévé tenni Erdélyt, hanem egy egységes politikai struktúrát kell létrehozni, amely egyfajta ernyőszervezetként egyesítse magába mindazokat a politikai törekvéseket, amelyek megfogalmazódtak az erdélyi magyar kisebbségben az elmúlt 22 év során, tehát a két világháború közötti periódusban. A párt megalakítása négy lépcsőben ment végbe.

Először 1940. november 12-én az ötven észak-erdélyi magyar képviselő egy átmeneti jellegű, pártonkívüli parlamenti csoportba tömörült a csíkszeredai Pál Gábor elnöklete alatt, később egy párton kívüli csoportot alakítottak amely 1940. decemberében felvette az Erdélyi Párt nevet. Az új politikai formációt hivatalosan 1941. február 7-én ismerték el a parlamentben. A legfontosabb része ennek a folyamatnak mindenképpen a hazai szemek előtti bemutatkozás volt, amikor 1941. május 28-án a kolozsvári Redut épületében megtartották a hivatalos alapító nagygyűlésüket és elfogadták a párt statutúmát is. Azért halasztották májusra ezt a nagyon fontos pillanatot, mert az 1848-as Erdély és Magyarország únióját kimondó határozatnak az évfordulájára szerették volna időzíteni, amely 1848. május 30-án történt.

A pártelnök gróf Teleki Béla zsibói földbirtokos, az időközben tragikus körülmények között elhunyt Teleki Pál miniszterelnök (aki öngyilkos lett, búcsúlevelében pedig Horthy Miklós kormányzót tette felelőssé azért a tragédiáért, amit ő már látott bekövetkezni) távoli rokona lett. Ügyvezető alelnökké a kolozsvári Albrecht Dezső országgyűlési képviselőt, alelnökökké pedig a szatmári Ember Géza képviselőt és a csíkszeredai dr. Kolumbán József ügyvédet választották meg. Így mindkét nagy észak-erdélyi térség, úgy a Székelyföld, mint a Partium egyenlő súllyal lett képviselve a pártvezetésben.

Az Erdélyi Párt működése

A párt országos központja a kolozsvári Esterházy-házban volt, az Ellenzék kiadóhivatalával egy épületben, ugyanis az említett napilap a párt hivatalos sajtóorgánumának számított; ugyanakkor a Kolozs vármegyei szervezet a Farkas utca 7. szám alatti Teleki-palotában tevékenykedett.

Megalakuláskor már 200 ezer tagot számlált, alig fél évre rá a tagság összlétszáma elérte a negyedmilliót.Kicsit furának tűnhetnek ezek az óriási számadatok, azonban tudni kell azt, hogy az Erdélyi Párt a két világháború között működő Országos Magyar Párt struktúráira épült, majd amikor ezt a pártot királyi rendelettel felszámolták az akkori Romániában, akkor ugyanezt a bázist vette át a Bánffy Miklós által vezetetett Romániai Magyar Népközösség. A parlamenti képviselet esetében is mindkét pártnak az addigi képviselői közül válogattak, tehát olyan politikusok kerültek be az Erdélyi Pártba, akik ismerték az erdélyi magyarság realitását.

Az Erdélyi Párt célja a magyarság egységének megőrzése, Erdély újjáépítése és Magyarország belső átalakulásának, illetve megerősödésének elősegítése volt. Az Erdélyi Párt működése  során mindenképpen arra koncentrált, hogy a hatalmon lévő párttal kötött szövetség révén fölerősítse azt a még Teleki Páltól származó elképzelést, hogy a nagy gazdasági, ipari, kereskedelmi, infrastruktúrabeli különbségeket szüntesse meg az anyaország és a visszacsatolt részek között. A magyar központi politika elképzeléseit támogató Erdélyi Párt azonban nemcsak a gazdasági integrációt támogatta, nemcsak az elmaradott infrastruktúra és termelési szerkezetek jobbítását célzó határozatokat szavazta meg, hanem azokat a törvényeket is elfogadta, amelyek Magyarországon már érvényben voltak. Ezek közé tartozott többek között a zsidótörtvények bevezetése is Erdélybe, amelyek végül a német megszállás után bekövetkezett deportálásokban csúcsosodtak ki.

Bár a felszólalk, sem a szerző, sem pedig Csapody Miklós nem hangsúlyozták kellőképpen ennek a tragikus periódusnak a negatív hatásait, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az erdélyi zsidóság deportálását és mindazokat az intézkedéseket, amelyek megelőzték ezt (jogok megvonása, sárgacsillag-viselés, munkaszolgálat, stb.) az Erdélyi Párt is támogatta szavazataival a Magyar Parlamentben.

Az Erdélyi Párt megszűnése

Az Erdélyi Párt nemzetpolitikája nem tudott kiteljesedni, ugyanis megakadályozta ebben az ország 1944. március 19-én bekövetkező német megszállása. A politikai életet Magyarországon megbénító katonai akció nem csak az Erdélyi Párt elképzeléseinek   megvalósítását gátolta meg, de hovatovább magát a párt működését is ellehetetlenítette. A gyűléstilalom  bevezetésével  és  a pártélet ennek következtében való felfüggesztésével az Erdélyi  Párt  többé  nem  tudott  cselekvőképes  politikai  tényező  lenni.  Gróf Teleki Béla elnök a párt helyzetéről így vélekedett: a német megszállásig „nehéz volt, azután kiúttalanul reménytelen  lett". Magában a pártban is szakadás állt be. Teleki Béla pártelnök, Vita Sándor, Mikó Imre és néhány képviselőtársuk passzivitásba vonult, míg Albrecht Dezső és a párt jobboldali szárnya a Sztójay-kormány alatt  is vállalta  a parlamenti  tevékenységet. Ez azonban már túlmutatott az Erdélyi Párton, amely a román átállás másnapján, 1944. augusztus 24-én kiadott, politikai pártokat feloszlató kormányrendelet következtében formálisan is megszűnt létezni.

Az Erdélyi Párt szellemi öröksége 

Az alig négy évvel korábban nagy reményekkel  és távlati elképzelésekkel  induló  Erdélyi Párt gyors összeomlása  azonban nem jelentette egyben  a párt által  hordozott  értékek  eltűnését  is. Azok 1944 után is továbbéltek, annak ellenére, hogy az új politikai hatalom  megpróbálta őket kiirtani a köztudatból.  Az ilyen kutatások, amelyek megpróbálják tisztázni ennek a fontos politikai alakulat működésének a legfontosabb állomásait, és azokat a döntéseket, elképzeléseket, amelyek aztán lecsapódtak  nemcsak a közéletben, hanem adott esetben a hétköznapokban is, továbbvisznek ennek a korszaknak és a korszak szereplőinek, azok szerepének a végiggondolásában, átértékelésében. Napjainkban pedig ezek képezik az Erdélyi Párt szellemi  hagyatékát.

Gyakorlati  szempontból  a párt legjelentősebb öröksége  az, hogy meg tudta őrizni  és tovább tudta  éltetni  a sajátos erdélyi magyar politikai hagyományokat. Ugyanakkor  az   Erdélyi Párt továbbfejlesztette a két világháború közötti  kisebbségi  időkből  örökölt  osztatlan  erdélyi  magyar  egység  gondolatát,  amit  összmagyarországi  szintre  kívánt  felemelni.

„Szép a könyv, és fontos állomást jelent a szerző életében, ugyanakkor a magyar politikatörténet fontos téglája is. A könyv nem historiográfia, hanem elmondja: mit tettek nagyapáink, dédapáink. Jó és alapos munka, amelyhez foghatót évek óta nem olvastam. Ugyanakkor olvasmányos is. Olvasóként azt mondom: ez a könyv többet ad, mint amit ígér” – értékelte a kötetet Csapody Miklós irodalomtörténész.