„Elviszlek magammal” – útibeszámoló és road movie Kelemen Hunorral (VIDEÓKKAL)


-A A+

Újságírókként Kelemen Hunorral és kampánystábjával tölthettünk egy kerek napot, együtt utaztunk. Aki nem ismeri az „Elviszlek magammal” című remek showműsort, annak lehet, hogy érthetetlen a cím, ezért magyarázattal kezdek.  Akárcsak az említett műsorban, itt is egy utazás köré épült a beszélgetések nagy része, egy utastérbe "zárva" ismerhettük meg jobban Kelemen Hunort. Az államfőjelölt vezetett, amolyan DTK-szerűen (D. Tóth Kriszta a show házigazdája), és csak annyiban változtak a szerepek az említett műsorhoz képest, hogy nem Hunor kérdezett a „vendégektől”, azaz tőlünk, újságíróktól, hanem mi kérdeztünk tőle. Mindent, ami eszünkbe jutott. S még mielőtt elmesélem, hogy milyenre sikeredett az utazás meg a kérdezés, azt is megpróbálom körüljárni, hogy miért tetszett meg az ötlet, és miért láttunk benne fantáziát, azaz miért vállaltuk annak rizikóját, hogy esetleg bujtatott vagy nyilvánvaló politikai hirdetésként olvassák a cikket.

 Mi kérdezünk. Kelemen Hunor vezet és válaszol. | Fotó: Varró-Bodoczi Zoltán

Az egyik legkevésbé olvasott rovata egy újságnak, legyen az nyomtatott napilap vagy online hírportál, a belpolos rovat. Hacsak nem országos méretűre duzzadó veszekedés/verekedés/csalás/uram bocsáss, szexbotrány a témája a hírnek, akkor simán átsiklik felette az olvasó tekintete. Hogy hol járt Kelemen Hunor államfőjelölt és kikkel találkozott az elnökválasztási kampány során, mit mondott, kik voltak ott? Na, nehogy már ezzel töltsük a buszozás alatti drága telefonos facebook-olvasási időnket, hogy ezt megtudjuk. 

Persze, kampányban is történhetnek dolgok, elhangozhatnak mondatok, amelyek elhallatszanak akár Budapestig is (lásd Kelemen Hunor véleményét arról, hogy Wass Albert náci volt-e vagy sem, amelyet a kolozsvári szájkaratén „provokáltak ki” a nézők az államfőjelöltből), de ez elég ritka. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyre nehezebb elérni/átütni az ingerküszöböt, mert a sima tájékoztatást mindenki megunta, az élményre vadászik minden hírfogyasztó, arra, hogy minél jobb szögből, minél közelebbről, minél nagyobb felbontásban lássa az eseményeket. Kulisszát kér az olvasó, minél többet. Így jutottunk arra a következtetésre, hogy lehet érdekesebb, színesebb, rendhagyóbb anyag készülhet, ha testközelből tapasztaljuk a kampány pörgését. És belevágtunk.

Egyszóval készíthetik a popcornt, mert egy teljes napot töltöttünk Kelemen Hunor államfőjelölttel, és belülről láttuk a kampánystáb működését. Az RMDSZ-elnök által vezetett kisbuszon utaztunk Marosvásárhelyre, együtt ebédeltünk (radóci csorba, borsófőzelék és vargabéles), minden megbeszélésen, találkozón, sajtótájékoztatón ott voltunk. Mindent hallottunk, mindent láttunk. S nem volt unalmas.

Reggeli gyűlés a kampánystábbal

09.15. Nyálkás, hideg, őszi idő. Már ettől kedvetlen leszek, és szinte bánom, hogy vállaltam az egész napos menetet. Túl vagyok a reggeli duplakávén, a szerkesztőségbe is beugrottam, hogy napi anyagomat hátrahagyjam, és a kolozsvári Majális úti székház felé tartva azon morfondírozom, hogy elég későn kezdenek Eremdéeszéknél, ha csak fél tízre hívtak bennünket. Persze, az is ott van a pakliban, hogy mi már a készre jövünk, a szerepek le vannak osztva, és mikor elkezdődik a megbeszélés, akkor mi az előre gyártott forgatókönyv szerinti műsort látjuk, halljuk. (Hiába, az újságíró örök kétkedő. Ha védőszentet kellene választania a céhnek, akkor én Hitetlen Tamásra adnám le a voksom...)

Az épületben zsongás, kávéillat és munkahangulat fogad: telefonálnak, megbeszélnek, intézkednek, behúzódom  sarokba, hogy ne zavarjak. Érkezik a többi sajtós kolléga is (Kulcsár Árpád a Transindextől, Ádám Rebeka, a Mandiner munkatársa és Vörös Szabolcs, a Válaszonline újságírója. Válogatott társaság, együtt vágunk neki a napnak. Ha ezt az írást átfutották, akkor keressenek rá a többire is, mert azt hiszem, nagyon érdekes lehet megvizsgálni olvasóként azt, hogy melyikünk mit tartott fontosnak lejegyezni.)

09.30 Porcsalmi Bálintban, az RMDSZ ügyvezető elnökében egy rendező veszett el (vagy nem?), mert tökéletes látvány fogad, amint belépünk abba a terembe, ahol a napi friss infókat, programot, megoldásra váró feladatokat ismertető, megbeszélő gyűlés zajlik. Az asztalok körül különböző kisebb-nagyobb csoportokban ülnek a kampánystáb tagjai, és készülnek a brífingre ( magyarul: eligazítás, rövid megbeszélés). Kelemen Hunor is megérkezik. Kezdünk.

Száfta Szende, a programfelelős ismerteti a napi menetet: gyűlés után beszállás a kisbuszba, irány Marosvásárhely, ahol rövid kerékpártúrával indul a műsor. (Az újságírók arcán látom átsuhanni a kétkedés jeleit az ötlet hallatán. Azt hiszem, hogy Viorica Dăncilă jelent meg lelki szemeik előtt, akinek néhány nappal azelőtti bringázása beizzította a mémgyárak kohóit, és sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötletek pattantak elő.) Biciklizés után sajtótáj(ékoztató), ebéd, találkozás a katolikus gimnázium diákjaival, panelbeszélgetés a Grand Hotelben és végül Szájkaraté, ahol a kérdező Marius Cosmeanu újságíró lesz.

A megbeszélésen egy füst alatt átveszik a következő napok programját is, így megtudjuk, hogy Csíkszereda és Beszterce lesznek a kampánykörút további állomásai. Az elnökjelölt napi programja után a hazai és külföldi szavazóbiztosok helyzetét ismertetik (röpködnek a számok, mire észbe kapok, hogy le kéne jegyezni, csak a végét csípem el, hogy összesen 18.141 szavazóbiztost sikerült verbuválni a választás napjára), majd a levélszavazás feltételeit, a mozgóurna igénylésének a lehetőségét, az egyetemi diákság szavazásának körülményeit részletezik a munkatársak. Mindegyik témáról más-más felelős számol be, látszik, hogy olajozottan működik a stáb. (Porcsalmi Bálint kérdez, gyorsan, demonstratívan szinte, nem hagy időt a gondolkodásra, de úgy látszik, hogy a házifeladat elvégezve, mert senkinek nincs szüksége keresgélésre a papírok, kimutatások között.)

Kérdések, ha vannak? – néz ránk, újságírókra Porcsalmi, és rövid udvariassági kör után, amikor a programokról és azoknak megszervezéséről érdeklődünk, azonnal a pénzre terelődik a beszélgetés (naná, hogy ez érdekel mindenkit). Mintegy 100 ezer euróba kerül az elnökválasztási kampány, és ezzel a kis költségvetésű kampányok sorába írja be magát; az EP-választás többet vitt el, az mintegy 120 ezer euróba került. Ha az RMDSZ jelöltje eléri a 3 százalékos küszöböt a választáson, akkor a kampány költségeit az Országos Választási Iroda téríti.

Úton vagyunk...

10.30 Vége a megbeszélésnek, rövid téblábolás után beszállunk a kisbuszba, amelyet – nem csalás, nem ámítás – maga az államelnök-jelölt vezet. Hogy miért ő? Na nem azért, mert le akarták koppintani az „Elviszlek maggammal”-t, hanem azért, mert ezt dobta ki a matek. Ez volt az egyetlen felállás, amely szerint megoldható volt az, hogy minden újságíró ugyanabban az autóban utazhassék Kelemen Hunorral. Így hát a nyomokban autópálya-szakaszokat is tartalmazó útvonalon, sok gödröt, meg egy komoly kamionos balesetet is megkerülve, a szó szoros és képletes értelmében is összerázódott a csapat Vásárhelyig.

A RESPEKT! HUNkampányszlogennel feliratozott minibuszban kicsit döcögősen indult, de aztán belendült a beszélgetés is, Kulcsár Árpi végül fél órán keresztül gyomrozta Kelemen Hunort a Nemzeti Liberális Párttal kötött megállapodással kapcsolatos kérdéseivel. Nagyjából arról folyt a kérdezz-felelek, hogy hogyan lettek hirtelen „szalonképesek” a liberálisok, miért döntött az RMDSZ az együttműködés mellett, mi a véleménye Kelemennek a liberális kormány minisztereiről (nem részletezem tovább, egyrészt azért mert amíg mi autóztunk, ezt megírta a Maszol itt és itt, másrészt, ha kimaradt volna valami a belpolos beszámolóinkból – amelyeket tessék lelkiismeretesn elolvasni! – az, szerintem, az Árpi Transindexes cikkében bőven benne van). 

Én is beleszólok kicsit a dumába, mert az együttműködési feltételek részletezésénél számomra nem világos, hogy miért nem kerültek bele a megállapodásba szövegi szinten is konkrétumok, tehát az úzvölgyi temető helyzetének rendezése, a marosvásárhelyi orvosi magyar karának létrehozása, stb. És választ is kapok. Teljesen logikus és helytálló "sofőrünk" érvelése.

Egyrészt azért – magyarázza Kelemen Hunor –, mert ez a kormány az elkövetkező egy év alatt elsősorban ügyintéző, adminisztratív feledatokat fog ellátni, nem lesz lehetősége látványos manőverekre. A PNL a megállapodásban vállalta, hogy érvényt szerez a kisebbségi jogokra vonatkozó törvényeknek és nemzetközi szerződéseknek, nem hoz sürgősségi kormányrendelettel és felelősségvállalással törvényeket. Ennél többre nem számíthatunk ettől a kormánytól – zárta rövidre Kelemen a gondolatmenetet, én pedig nem találtam fogást rajta. (Remélem, hogy majd a cikk alatt kommentben megírják, hogy mit kellett volna további érvként felhoznom, mindig jól fog egy-két „ütős” ellenvélemény!)

 
Amíg mi a politikai helyzetet osztjuk-szorozzuk, addig az egyetlen belső munkatárs a kampánystábból, aki velünk és az államfőjelölttel utazik, (Könczei Árpádról van szó, ő a "sajtósa" Kelemen Hunornak, és amúgy az az ember, akit bármikor fel tudunk hívni mi, újságírók, ha interjút kell lerendezni, ha infóra van szükségünk, stb.) folyamatosan telefonál, smsezik, egyeztet a másik autóban lévő kollégákkal, a vásárhelyi munkacsoporttal, stb. Kis mondatfoszlányok jutnak el a fülemig, amelyből kiderül, hogy az időjárási körülményktől a parkolási lehetőségekig mindent átbeszélnek.

Hol volt, hol nem volt – bicikliutak Marosvásárhelyen

12.00 Marosvásárhelyen szemerkél az eső. Már fél órja befutottunk a központba. A kerékpározásos program helyi szervezői bicikliket, sisakokat osztogatnak. (És még mielőtt bárki megkérdezné, hogy... bevallom férfiasan, én nem kértem kétkerekűt, mert a gyerekkori tudományomat évekkel ezelőtt teszteltem utoljára, és akkor csúfosan megbuktam, tehát nem megy nekem a biciklizés.) Szinte egy órásra tervezték a körutat, a kerékpározók között ott van a vásárhelyi RMDSZ-es polgármester-jelölt, Soós Zoltán is, meg Vincze Lorántot látom a csapatban, az EP-képviselőt. A színház előtti térről indulnak, én pedig nyugodtan sétálgatok egyet, mert tudom, hogy egy óra múlva ide fognak visszatérni. (Remélhetőleg épen, egyben – a romániai bicikliutak biztonságáról, gondolom, mindenkinek megvan a véleménye.)

13.00 Mire véget ér a bicajtúra, az újságírók is szép számban összegyűlnek, minden sajtóorgánumhoz kiment ugyanis az értesítés (ez is a kampánystáb feladata), hogy a vásárhelyi bicikliutak tesztelése után Kelemen Hunor és Soós Zoltán röviden nyilatkoznak arról, hogy milyen volt. A hírt erről itt olvashatják, de ha nem akarnak kattintani, akkor összefoglalom én fél mondatban: tragikus a helyzet, alig 5 kilométernyi bicikliútja van a városnak, miközben a másik két székelyföldi megyeközpont Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy, bár jóval kisebb városok Marosvásárhelynél, ennek a duplájával, sőt triplájával rendelkeznek. (Mondjuk, én annak az erdélyi városnak adnék bicikliutas kupát, ahol egyáltalán sikerült elérni azt, hogy az utak ne véletlenszerűen érjenek véget, és összefüggéstelen szakaszok számtani összeadása eredményezze a kilométereket, hanem valóban összefüggő, járható pályák tényleges hosszát tükrözzék a számok.)

14.00 Az ebédet nem részletezem, a menüt már leírtam. Minden finom, gyorsan eszünk, mert az „ütemtervet” tartani kell.  Egyébként a teljes napra jellemző, hogy egy pillanatnyi üresjárat sincs, minden percet kihasznált az elnökjelölt stábja. A legapróbb részletekig minden meg vanszervezve, pontosan tudják, hogy ki mivel foglalkozik, hol van a következő helyszín, mi történik, meddig lehet maradni, mennyi időre van szükség a következő programra való átálláshoz. Bár figyeltem, nem vettem észre sehol semmiféle fennakadást, se Kelemen Hunoron nem láttam azt, hogy belefáradt volna, nem tudja tartani a ritmust, döcögős volna a beszélgetése egyik vagy másik helyszínen.

Oszióra és slam poetry meg egyebek

15.00 Mire véget ér az ebéd, és beszállunk a buszba, már sűrű, szürke esőfüggöny ereszkedik Marosvásárhelyre. A Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai közül egy osztálynyi fiatal  vár az államfőjelöltre. Igazán kíváncsi vagyok erre a beszélgetésre, azt hiszem, hogy ezek a találkozók jóval nehezebbek, mint a felnőttekkel való beszélgetések. A kamaszoknál ugyanis sose lehet tudni. Hogy érdekli-e őket a téma, hogy van-e kedvük hozzá, hogy szeretnék-e elmondani azt, ami nem tetszik nekik, hogy érdemesnek tartanak-e arra, hogy meghallgassanak és válaszoljanak neked. Szóval, a kampánystáb lehet, hogy jól kitalálta ezeket  a programpontokat, de a megvalósítás, a kivitelezés az államfőjelöltön múlik.

Benyomulunk az osztályterembe, kamerákkal, mikrofonokkal, jegyzetfüzetekkel, fényképezőgépekkel, leülünk, és várjuk a tinik „spontán” megnyilvánulását. (Ugye, milyen "természetes" az, hogy rögtön mélybeszélgetésre számítunk?) A tanárnő, aki összegyűjtötte a diákokat, megtöri a jeget, majd Hunor mesél arról, hogy ő is Marosvásárhelyen végezte a líceumot (ezt nem tudtam, számomra is újdonság volt), koleszban lakott, és egyáltalán nem volt vagány a reggeli ébresztés pillanata. Innen már elég sima út vezet oda, hogy a fiatalok sorra elmondogassák, hogy nekik mi az, ami nem tetszik ebben az oktatási rendszerben. Szerencsére töklazák, és nem veszik zokon, hogy mi (újságírók+kampánystáb)  gyakorlatilag lerohantuk őket.

A vicces az, hogy teljes a konszenzus köztük és az államfőjelölt között abban, hogy ez az oktatási konstrució úgy sz@r, ahogy van. Túl sok óra, fölösleges tananyag, rugalmatlan rendszer, rosszul kitalált képességvizsgák, a diákok vannak a rendszerért és nem a rendszer a diákokért. Sajnálom őket, meg csodálom is, a megszólalók egytől egyig szimpatikus, értelmes fiatalok. Arra gondolok, hogy ha ilyen körülmények között mégis sikerül ennyire jófej diákokat, fiatal felnőtteket kinevelni, akkor mi volna, ha tényleg törődne velük a „tan-ügy”.

17.00 A tanulók helyzetén, a magyar diákok román tudásán és más iskolai témákon még bőven van idő gondolkodni, ugyanis a következő helyszínen, a Grand Hotel konferenciatermében egy fél órás panelbeszélgetés során ugyanezt a témát járja körül Frunda Csenge és két meghívottja, a különböző kampányspotokban is szereplő vásárheyi, bolyais srácok, Szepessy Laci és Dull Bence. Ha nem volna elég ütős a megfogalmazásuk, bár nagyon frappánsan adják elő a mondanivalójukat, akkor sebaj, mert besegítenek a vásárhelyi slammerek. Na, nem raknám az ablakba, hogy ezek a tizenévesek hogyan vélekednek arról a világról, amelybe mi felnőttek beleneveljük őket. Nem látom az első sorban ülő politikusok arcát, akiknek „a képébe olvassák” a kemény sorokat. Három fiú meg egy kis csaj slammelnek, és a lány meg is jegyzi, hogy ha tetszik a szöveg, akkor lehet bátran csettinteni. A mondanivaló azonban annyira kemény és kritikus, hogy elég kevés csetttintést hallok a teremben.

A következő panelra már az államfőjelölt és a vásárhelyi polgármesteri székért induló Soós Zoltán ül be. A téma a város, és az, hogy mit hibázott el a magyar közösség, az RMDSZ az elmúlt években (évtizedekben?), hiszen most már lassan-lassan mindegyik erdélyi város elhúz Marosvásárhely mellett szinte minden tekintetben. A kicsengés mégis optimista. A Florea által vezetett Vásárhelyt az egykori funari Kolozsvárhoz hasonlítják, és azzal az egyszerű logikával, hogy ha Kolozsvárnak sikerült Funartól megszabadulni, akkor Vásárhelyen is lehetséges  lesz, mindenki tapsol, feláll, Kelemen Hunort körbeveszik, következnek a kötelező udvariassági körök. Mi, újságírók, ki.

Szájkaraté

19.00 A J’ai bisztró lehet nagyon hangulatos egy baráti purpárléra, viszont rettenetesen kicsi egy Szájkaraté típusú rendezvény megtartására. Miután a kisbuszról lekászálódunk, valósággal be kell préselnünk magukat a már dugig tömött kocsmába. Le is rogyok egy szabad székre valahol a mosdó mellett, semmi remény arra, hogy egyáltalán a beszélgetők közelébe kerüljek. De  máris jönnek értünk (mondtam már, hogy jó volt a szervezés?), és visznek előre. Marius Cosmeanuval beszélget Kelemen Hunor, és ez az első román-magyar szájkaraté. Cosmeanu irtó jófej pasas, teljesen másként kérdez, mint az eddigi beszélgetőpartnerei Kelemen Hunornak. Röviden néhány poénos szurkálódás vagy mély értelmű elhallgatás azok közül, amelyek nekem a legjobban tetszettek (aki nem lusta, az itt nézheti meg a teljes beszélgetést, én nagyon élveztem):

  • Mikor érezted úgy, hogy abba kéne hagyni a politikusi pályát? – 2016-ban, ha nem lettem volna pártelnök, otthagytam volna mindent. – 2016 elején volt ez? – kérdezi Cosmeanu. – Akkor. – Akkor sokan itt akartuk hagyni a teljes országot, kacsint a kérdező. (Értő nevetés a közönség részéről.)
  • Mi volt a helyzet a regáti szavazatokkal a EP-választások alkalmával? – érdeklődik Cosmeanu. Kelemen Hunor: – Ha magyarok szavaznak román pártokra, az rendben van, ha románok szavaznak az RMDSZ-re, akkor nincs rendben? Cosmeanu: – Amikor katona voltam Călărași-on, akkor az ottani újságosbódékban is árulták a Dolgozó Nőt és az Új Életet. Valószínű, hogy azok a románok, akik akkor azokat a folyóiratokat vásárolták, most az RMDSZ-re szavaznak (Hahota).
  • Van-e olyan román politikus, akiben megbízol? ...  – Sok..., de ugye nem baj, ha nem mondok neveket? (Rossz az, aki rosszra gondol.)

És kettő komolyabb:

  • Hol voltál 1990 márciusában? – Itt, Marosvásárhelyen. Újságíróként jöttem.
  • Kiktől tanulsz? – Most éppen azoktól a fiataloktól, akik 1989 után születtek, akiknek nincs tapasztalatuk a kommunista időkből.

21.00 Az estnek vége, a napnak vége. Vacsora, borozgatás, lelazulás. Jó nap volt. Kelemen Hunor megy tovább Csíkszereda felé, mi újságírók vissza Kolozsvárra. Nevetgélés az autóban, megbeszéljük a nap poénos részeit, mindent összevetve elégedett a társaság, nem érzi elfecséreltnek az időt. Én sem.

Egy kis ráadás:

 








EZT OLVASTA MÁR?

X