Sokféle megközelítésben hallhattunk az utóbbi hetekben a rendszerváltásról, és még fogunk, mert kell az elemzés, a megfogalmazása annak, hogy mit csináltunk jól az elmúlt 30 évben, és mit rontottunk el nagyon. Jó úton járunk-e vagy már régen holtvágányon vagyunk. A román-magyar kapcsolatot vette elsősorban górcső alá az a kerekasztal-beszélgetés, amelyet 20. születésnapját ünneplő Transindex szervezett csütörtökön Kolozsváron. Benne volt a decemberi magyar-román egymásraborulás, aztán a márciusi véres marosvásárhelyi történet is, benne Bukarest és Budapest, ki-ki a maga hibáival és számításaival. Napi politika és száz éves történelem a rendszerváltás tükrében.

Kulcsár Árpád újságíró és meghívottai, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga vezetője, Vida Gábor író, a Látó folyóirat főszerkesztője és dr.Salat Levente politológus, egyetemi tanár, a romániai etnikumközi kapcsolatok kutatója in medias res indítottak. Azt a kérdést járták körül, hogy vajon a keleti blokk államai közül miért épp Romániában él leginkább egyfajta nosztalgia a 30 évvel ezelőtt megbuktatott rezsim iránt. Kulcsár Árpád egy olyan felmérésre hivatkozott, amely szerint

Salat Levente finom iróniával közelítette meg a témát. Szerinte nem meglepő ez a számadat, mert azok, akik nem vártak túl sokat az új élettől, és a szabadság nem tartozott a prioritásaik közé, azok jól érezték magukat a keményen kiszabott keretek között is. A magyarázat abban keresendő, hogy elég hamar megtapasztalta mindenki a rezsimváltás után, hogy „a szabadság egy kényelmetlen állapot sok tekintetben”. A fordulat sokakat hozott olyan helyzetbe, hogy a megadott lehetőséggel nem sikerült élni, a szabadsággal nem sikerült a megfelelő módon sáfárkodni. Ez tükröződik ebben a számban.

Szegényen és szabadon?

Ugyanakkor hozzá kell tenni – folytatta gondolatmenetét Salat –, hogy az a bizonyos 52 százalék, amikor kimondja, hogy jobb volt diktatúrában élni, nem feltétlenül a rezsim árnyékos oldalára gondol, a nélkülözésekre, a hidegre, sötétre, sorbanállásra, hanem arra, hogy az  volt a fiatalságuk időszaka, amelyet minden egyén nosztalgiával él újra, annak ellenére, hogy milyen történelmi korszakról van szó.

Nagyon sok vesztese van a „tranzíciónak” – emelte ki Smaranda Enache, egy jól ismert kifejezést juttatva a közönség eszébe, amely az elmúlt 30 év első felében legalábbis állandó jelleggel használt fogalom volt, és sok politikailag, társadalmilag rosszul lemenedzselt folyamat elemzésekor fölmerült, hogy mindennek a „tranzíció” az oka. Gazdasági  vesztesei is vannak a korszaknak, viszont nagyon sokan a társadalmi pozíciójukat veszítették el, lecsúsztak egy jelentéktelenbb szintre, ugyanis a status quo megszűntével átalakultak a politikai erőviszonyok, a társadalmi struktúrák.

Ezt a bizonyos tranzíciót jellemezve Smaranda Enache felhívta a figyelmet arra, hogy „az átmeneti demokrácia évei gyakorlatilag ma is tartanak", és az országot kormányzó politikai elitek olyan közeget teremtettek, amely elsősorban „a vadkapitalizmusnak kedvezett.” Folyamatosan nő a társadalmi hasadék a különböző rétegek között. Ez az új rendszer egy látszatra egalitarista rezsimet váltott föl, miközben a pozícióba jutott elit tagjai közül nagyon sokan az állami vagyon, az addig közösnek tekintett javak eltulajdonítása, hűtlen kezelése által szilárdították meg társadalmi helyzetüket.

Vida Gábor szerint a rendszerváltás egy teljesen elszigetelt országban következett be, ahol a lakosságnak csak vágyképe volt a nyugati demokráciákról, igazi ismerete alig. Arra meg végképp nem volt felkészülve az akkori romániai társadalom, hogy gyorsított eljárással zárkózzék fel a nyugati modellhez. „Valamikor a 90-es évek elején kérdezték meg Poszler Györgytől, hogy mi lesz Marxszal, akkor Poszler azt felelte, hogy aki Marxot nem olvasta, marxista még lehet, de filozófus nem. A 90-es években azt gondolta az erdélyi magyar társadalom, de a teljes romániai is, hogy a nyugati demokrácia az elsősorban teli boltokat, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, szabadságjogokat, kiváltságokat, világútlevelet jelent, és ezt egy csomagban megkapja mindenki, ha ide is beköszönt a demokrácia. És ez nem éppen így volt” – fogalmazott az író.

Magyarok és/vagy európaiak?

Vida arra is reflektált, hogy a transzilvanista hagyományok, a nacionalista reflexek, amelyek éppen úgy működtek és működnek a magyarokban is, akárcsak a többségi nemzet tagjaiban, mennyire funkcionáltak egyfajta gátlóiként a nyugati típusú modernizációnak, illetve mennyire járultak hozzá az etnikai konfliktus kirobbantásához 1990 márciusában. „Mi magyarok az iskoláinkal, hagyományainkal, népművészetünkkel  mindig európaibbaknak, haladó szelleműbbeknek gondoltuk magunkat a románoknál.  Az 1990-es marosvásárhelyi eseményekről szóló Balkán bajnok című dokumentumfilm rendezőjének, Kincses Rékának van egy nagyon komoly mondata a filmben. Miután elmeséli a fekete márciusi történetet, hozzáteszi, hogy két év múlva kitört a boszniai háború. Tulajdonképpen az erdélyi magyar társadalom fel sem fogja, hogy mennyire közel állt egy ilyen történelmi kataklizmához éppen azért, mert ugyanazzal a nacionalizmussal dolgozik, mint az általa elítélt ellenfél" – jelentette ki.

A  román-magyar együttélés dimenzióira reflektálva Smaranda Enache egy személyes emléket osztott meg 1990 januárjából, amikor egy vitaesten arra kellett válaszolnia a marosvásárhelyi románoknak, hogy miért támogatja a Bolyai Líceum visszaszolgáltatását. Válaszában a román-magyar közeledést folyamatosan szorgalmazó aktivista azt fogalmazta meg, hogy azért, mert a romániai magyarságnak is épp úgy joga van szimbolikus értékeinek visszaszerzésére a rezsimváltás után, akárcsak a többségi nemzetnek.

Ugyanakkor arra is kitért Smaranda Enache, hogy a megbékélést csak ilyen gesztusokkal lehet elérni, és arra figyelmeztette a jelenlévőket, hogy etnikai konfliktus generálódhat akkor, amikor a felek nem az egymás jogos igényeinek az elfogadását tartják méltányosnak, hanem a kérések kategorikus megtagadásával válaszolnak. Alig két hónap múltán megtörténtek a marosvásárhelyi események, amelyeket így utólag elemezve megállapítható, hogy az állambiztonsági szervek, a Securitate szervezték meg. Ezzel az akcióval az a bizalom, amelyet egymás iránt érzett a magyarság és a románság Marosvásárhelyen a forradalom napjaiban, teljesen megtört, és nem lehetett azóta sem helyreállítani  – mondta Enache. 

Az akkori történések indítottak el szerinte egy másik folyamatot is, mert a Pro Europa Liga folyamatosan kereste a párbeszéd lehetőségét a két etnikum között, és társszervezőként vettek részt az első bálványosi szabadegyetemek megszervezésében. Ide az interetnikus párbeszéd elmélyítésére meghívtak olyan fiatal, haladó szellemű romániai és magyarországi politikusokat, akikről úgy hitték, hogy a multikulturalitás támogatói. A  bálványosi folyamat azonban más fordulatot vett, emiatt a Pro Europa Liga visszavonult a szervezőcsapatból – folytatta Smaranda Enache. Pedig ez volt az a korszak, amikor 1996-ban sikerült az RMDSZ-nek is kormányra kerülnie, a Demokratikus Koalíció tagjaként. Ezt közös kormányülések követték, amit végül Göncz Árpád és Emil Constantinescu 1997-es májusi találkozója teljesített ki.

A meghívottak egyetértettek abban, hogy az  azt követő évek már egyáltalán nem erről a történelmi megbékélésről szóltak, hiszen el kellett mennie minden magyarnak Ion Iliescura szavazni csak azért, hogy ne a szélsőséges Corneliu Vadim Tudor nyerje meg az államelnöki választásokat. A közelmúltban aztán az euroszkeptikus hangok váltak uralkodóvá az erdélyi magyarság körében is, holott annak idején épp a magyarok támogatták leginkább Románianak az EU-s taggá válását.

Vajon, ha 1996-ban minden másként alakul, akkor most hol tartanának a magyar-román kapcsolatok? Mennyire volt meghatározó az az időszak  ebben a folyamatban?  Kulcsár Árpád kérdésére válaszolva Salat Levente elmondta, szerinte nem az 1996-os időpontot kell kiemelni, hanem éppen az 1989 decemberit, amikor az erdélyi magyarságnak  lehetősége nyílt arra, hogy megszervezze és újrafogalmazza önmagát, mint közösséget. Ez azonban nem következett be. Sem akkor, sem az azt követő politikailag kedvező rövidebb-hosszabb periódusokban. 

A román-magyar együttélés dinamikáját vizsgálva a politológus szerint látszik, hogy vannak olyan közeledési pontok, mint amilyen a forradalmi pillanatok együtt megélésének az eufóriája volt és az azt követő néhány hét, aztán ezt az eufóriát seperte le napirendről a marosvásárhelyi esemény. A helyzet sokat javult ahhoz képest, hogy milyen mélyről indultak a dolgok, azonban ennek a hétköznapi békének nincs narratív, szilárd társadalmi alapja.

Ha a mulasztások listáját nézzük át, akkor megállapítható, hogy voltak fontos pillanatok, amikor nem vontuk le a megfelelő konzekvenciákat azokból a történésekből, amelyeknek elszenvedői voltunk – egészítette ki a gondolatot Vida Gábor.

Stratégia, stratégia, stratégia

Már a kezdet kezdetén egy nagyon megfontolt és célirányos stratégiával kellett volna közelednie az erdélyi magyarságot képviselő politikumnak, az RMDSZ-nek a román társadalomhoz, amelyben lebontotta volna a magyar társadalomhoz fűződő fóbiákat és téveszméket, amelyket éppen a nacionálkommunizmus erősített meg a többségi nemzet tagjaiban. Tehát súlyos mulasztás volt úgy előállni a követelésekkel a kommunista történelmi diskuruson szocializálódott többség fele, hogy erre vonatkozóan nincs egy elképzelés arról, hogy a magyarságról alkotott képet ezt hogyan fogja megerősíteni éppen azokban a sztereotípiákban, amelyek eddig is az etnikai konfliktus alapját képezték  – vélte Salat Levente.

Egy másik fontos szempont a kapcsolat dinamikájának a megvizsgáláskor a magyarság szocializációja. Az erdélyi magyarság frusztrációját éppen ez a rossz szocializáció okozza – emelte ki a politológus. Ahhoz, hogy esélye legyen annak, amelyet az RMDSZ már a 90-es évek elején bevett a programjába, és azt azóta is nagyvonalakban napirenden tartja, ahhoz az erdélyi magyar kollektív egzisztencia fenntarthatóságáról beszélni lehessen, az erdélyi magyaroknak másképp kellene gondolkodniuk önmagukról, más jövőképpel kellene rendelkezniük, és egy csomó olyan kompetenciát kellett volna már eddig kifejleszteni, amelyekkel gyakorlatilag eddig senki sem foglalkozott. Ennek „eredménye” az, hogy nem lett kidolgozva egy olyan kollektív jövőkép, amely referenciaként szolgálhatna minden olyan poltikai döntésben, amelyet meghoz az RMDSZ – vélekedett Salat.

Amikor kormányra került 1996-ban az erdélyi magyarság érdekszervezete, akkor nem nem elvi megállapodásokra törekedtek, hanem rövid távú megoldásokat kerestek, folyamatos alkupolitikát folyattak, a kormánypozíciókat rövid távú célok megvalósítására használták fel, annak ellenére, hogy pontosan tudták, hogy a románság többségének mi a véleménye ezekről az alkukról. Természetesen az alkukat nem lehet kizárni a politikai életből, de nem lehet erre hosszútávú stratégiaként tekinteni. „Ha megnézzük az érem másik oldalát – emelte ki Salat Levente –, akkor azt is el kell mondanunk, hogy valóban látványosan javult az erdélyi magyarság helyzete ahhoz képest, hogy honnan indultunk."

Másrészt ezek a jogosítványok csak papíron léteznek, mert a román többség ezeknek a létjogosultságát sosem ismerte el, indokoltságukról nincs meggyőződve. Ott tesznek keresztbe ahol lehet, mert úgy gondolják, hogy az RMDSZ ezeket politikai zsarolás útján szerezte meg – mondta a politológus.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...

Vida Gábor szerint az erdélyi magyarság nagyon sok archaikus dolgot konzervált, részben a szegénység, részben a bezártság miatt, amelyekre mindig úgy tekintettünk mint kulturális értékekre, azonban itt volna az ideje a népi kultúra és hagyományok mellé felzárkózni egy olyan modern, a kontemporaneitás elvárásainak is megfelelő műveltséget kitermelni, ami biztosítja az erdélyi magyarságnak azt, hogy ne csak egyfajta zárványként tekintsenek rá. Sokszor óriási nehézséget jelent ezt a kétféle folyamatot egyeztetni, hiszen az erdélyi magyar közösség számára a modernizáció mint hétköznapi valóság nagyon későn jelent meg, elég ha csak a mindennapi élet  olyan apró dolgaira gondolunk, mint a folyóvíz, közművesítés, villanyáram, vagy az írástudatlanság felszámolása.

Ez a fáziseltolódás Vida szerint a mai napig fentmaradt, hiszen az erdélyi magyar fiatalok körében még ma is óriási sikernek örvendenek olyan zenekarok, amelyeket Nyugat-Európában a nagyszülők generációja hallgatott, és az ő életérzésüket határozta meg, míg itt Erdélyben a mostani aktív generáció tagjai számára fontos. A modernizációs megkésésre enged következtetni az is, hogy intézményeink elavultak, sokszor tartalmukat vesztettek, csak a hagyományápolással foglalkoznak, és nagyon kevés olyan új struktúra alakul, amelyek a maisághoz tartozó készségeket erősítse fel – magyarázta az író.

Az erdélyi magyarság önképe is erősen torzult, vélte Vida Gábor, és egy kulturális példával szolgált erre. A diktatúrakorabeli közösség szerinte abban a hitben ringatta magát, hogy rengeteg írónak, költőnek remek munkái születtek meg, amelyek az íróasztal mélyén várják a jobb időket, ugyanis a cenzúra miatt nem lehet kiadni őket, azonban 1989 decembere után, amikor kinyíltak a fiókok, kiderült, hogy korántsem arról van szó, hogy prózai művek, átfogó értelmezési munkák vagy kötetnyi versek várnak a kiadókra, hanem arról, hogy nagyon kevés kiadatlan mű lapult meg az íróasztalokban. Aztán az a remény ütötte fel a fejét, hogy ha nem a fikciós és értelmező irodalom, akkor majd a Securitate irattárából előkerülő dokumentumok fognak rávilágítani arra, hogy milyen szintű kohéziós erő és ellenállás volt a közösségen belül. Erre sem igazán akadt példa – vélte Vida Gábor. „Egy  redundáns adathalmaz,  sok ezer kötetben, amelyeket hiába forgatunk, mert nem derül ki belőle semmi!” – szögezte le.

Ehhez kapcsolódóan mesélte el Salat Levente, hogy hasonló helyzetekkel szembesült 1994-ben a Korunk szerkesztőségében, amikor azt kellett látnia, hogy  „az emberek lelkének legrejtettebb zugaiban tovább él a múlt”.

Smaranda Enache hozzátette, hogy emberi szinten is nehéz idegenek előtt vállalni a felelősséget tetteinkért, és ez közösség szintjén sem működik másként. Ezért úgy a magyarság, mint a románság inkább azt vállalja, hogy  visszamenekül a virtualitásba, és ismét fölemeli azoknak a virtuális nemzetállamoknak a falait, amelyek mögé bújva lehet párhuzamos életet élni itt, Romániában. A közösség sokszor elfelejti, hogy a demokrácia nem alapállapot, hanem meg kell csinálni azt! – zárta le frappánsan ezt a  gondolatsort a Látó folyóirat főszerkesztője.

Merre van az arra?

Utolsó kérdésként az erdélyi magyarság  Budapest-Bukarest tengelyen való elhelyezésére kérte fel Kulcsár Árpád a vendégeket, említést téve arról, hogy az RMDSZ és Fidesz nagyfokú közeledése bizonyára meghatározta azokat a mozgásokat, amelyek a két pólus között történtek.

Smaranda Enache szerint egyáltalán nem véletlen, hogy az erdélyi magyarság nagy része hátat fordított Bukarestnek, ugyanis az elmúlt 30 év alatt, akárcsak az azt megelőző rezsimek esetében sem történtek reális próbálkozások bármelyik hatalmon lévő politikai alakulat részéről, hogy elindítsanak egy valós integrációt, ami a romániai kisebbségeket illeti: sem a romániai németek, sem a zsidók esetében nem történt ez meg, a kisebb közösségeket pedig már említeni sem kell. Szomorú szerinte az is, hogy a nem Erdélyben élő románok semmit sem tudnak Erdély valós történelméről, a tankönyvek is eleve úgy vannak kialakítva, hogy még csak említést sem tesznek azokról a történésekről, amelyek által a fiatalok bepillantást nyerhetnének a sokszínű erdélyi kultúrába.

Salat Levente egyetértett azzal, hogy a mostani fejlemények, az erdélyi magyarságnak a budapesti politikához való közeledése annak eredménye, hogy a román állam szereplőivel folyatott tárgyalások sorra kudarcot vallottak. A magyar nemzetpolitikát elemezve viszont meg kell szerinte állapítani, hogy az elsősorban nem az erdélyi magyarság érdekeinek tulajdonított kiemelt fontosság miatt, hanem a magyarországi politikai alakulatok közötti harcnak az eredményeképpen alakult át, amelyet a pártok a magyar állam fölött gyakorolt hatalom megszerzése érdekében folytattak.

A kettős állampolgárság kérdése is ennek a részét képezte a politológus szerint. Az már a probléma másik részét képezi, hogy a kettős állampolgárság bevezetése épp annak a populációnak a közösség-jellegét szünteti meg, akinek az érdekében és a történelmi jóvátétel nevében mintegy hatszázezer erdélyi magyarnak megadták a magyar állampolgárságot is. Erre tevődik rá az a támogatási politika, amely az erdélyi magyarságot klientúrákra szabta föl.

Amikor a román állam egységes nemzetállamként határozza meg magát, és ettől olyannyira nem tágít, hogy a történelem megfelelő stációinak kihasználásával sikerült eltávolítania a zsidó és német kisebbségeket, a romániai magyar kisebbség jövőjét illetően – zárta mondandóját Salat Levente – éppen a magyar nemzetpolitika adta meg a választ.