Rasszisták kiáltanak rasszistát, túlbuzgó hatóságok próbálják kijavítani eddigi nemtörődömségüket, eközben pedig a ditróiak is nyugodtan átválthatnak a „migráncsozós” tévécsatornákról, mert megvan ehhez a szabadságuk – véli Horváth István. A szociológus átfogó és részletes társadalomkutatói képet festett a Hargita megyei községben alkalmazott vendégmunkások országossá dagadt ügyéről. Ditróban sokkal árnyaltabb a kép, mint ahogy azt a média bemutatja, és a felelősség is összetettebb – mondta a Maszolnak adott interjúban a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője.

Mennyire volt várható az, hogy az idegenekkel szembeni ellenérzések éppen egy magyar vidéken fognak robbanni? Ezt azért kérdezem, mert a külföldi vendégmunka jelensége a kisebb közösségekben is alaposan ismert: a székelyföldi falvakból is sokan dolgoznak külföldön azzal a nyilvánvaló elvárással, hogy őket Magyarországtól Németországon és Olaszországon át Nagy-Britanniáig mindenütt elfogadják a helyi közösségek.

Azt hiszem, hogy a „robbanás” kérdését kell itt egy kicsit árnyalni és tisztázni a magunk számára is. Mert nyilvánvaló, hogy minden pont annyira robban, amennyire felhangosítja azt a média. Itt azért a legutóbbi hír az, amit régebbről is tudtunk: a vendégmunkások fogadása nem mindig pozitív Romániában. Erről szól egy 2010-es tanulmány is, amely pontosan leírja, miként kezelték a kínai vendégmunkásokat a román hatóságok, munkaadók, és ez egyáltalán nem egy pozitív megközelítés volt. Sőt inkább egy nagyon diszkriminatív, visszaélésekkel teli, durva bánásmód.

De hogy van az, hogy azok a hírtartalmak akkoriban fel-felbukkantak, de nem robbantak, miközben a ditrói ügy robban? Ez egy jó kérdés, amelyre egy kommunikációs szakember tudna válaszolni, aki pontosan érti, hogyan kell napirendre tűzni egy bizonyos témát, hogyan kell felépíteni egy bizonyos típusú diskurzust. Én mindössze annyit mondanék, hogy Romániában a Ditró nem az első eset, amikor vendégmunkással rosszul bánik a hatóság, a munkaadó vagy éppenséggel a helyi közösség.

Hogy ez miért pontosan Ditró kapcsán jött elő, számomra is egy nagyon jó, nyitott kérdés, társadalomkutatói habitusom azonban nem engedi meg, hogy most erről spekuláljak. Egy esti borozás alkalmával talán elmondanám, mit gondolok erről magánemberként, de ezek is csak spekulációk lennének.

Ki nem kezelte helyén ezt a helyzetet? Hogy harapództak el tulajdonképpen a dolgok egész odáig, hogy a két Srí Lanka-i pékmesternek kétszer is lakhelyet kellett váltani a népharag miatt?

Először is Ditróban igenis volt egy olyan hangos közösség, amely egyértelműen úgy nyilvánult meg, amiről fenntartások nélkül mondhatjuk, hogy kimeríti a ki- és elutasító diskurzust. Hogy ez a kisebbség hangos volt inkább vagy számottevő, nem tudni. Mindenesetre jelentős, 2500-as taglétszáma volt annak a Facebook-csoportnak, amelyben megfogalmazták azt is, hogy a vendégmunkásoknak a községben nincs, amit keresniük… Tehát a történtek közvetlen kiváltó oka az, hogy volt egy csoport, amely a vendégmunkások jelenléte kapcsán megfogalmazta elégedetlenségét, egészen pontosan megkérdezte, hogy „mit keresnek ezek itt”, és ez egyértelműen hozzájárult az elűzésükhöz, ami egyértelmű, elítélendő és negatív dolog.

De hogy innen hogy jutunk el oda, hogy olyan emberek, akiknek alapvetően – amint az imént említette – megvan a migrációs tapasztalatuk, tehát tudják, milyen kiszolgáltatottnak lenni, erre a következtetésre jussanak… És itt nem arról van szó, hogy valaki valaha arra oktatta, tanította őket, hogy mit jelent a felvilágosodás és az egyetemes emberi jogok, hanem a tapasztaltuk miatt van empátiájuk a vendégmunkásokkal szemben. És ez az empátia a későbbiekben elő is jött, hogy igenis értik, mit jelent kiszolgáltatott helyzetben lenni…Tehát, más tál tészta az, hogy mégis miként történhetett meg, hogy az emberek egy része így nyilvánult meg.

Úgy tűnik, és egyre több tényező mutat ugyanabba az irányba: két vendégmunkás megjelent a községben egy olyan alkalmazási kontextusban, amely nem volt problémamentes a ditróiak többsége számára. Ez pedig egy olyan céghez kapcsolódik, amelynek kiértékelését sem egyszerű állampolgárként, sem társadalomkutatóként nem engedhetem meg magamnak. Azonban a hírek zöme arról szól, hogy vitatott alkalmazási helyzetek merültek fel számos helybeli lakos kapcsán. Most próbáljuk elképzelni, hogy ebben a kontextusban a helybeliek egy része – nem feltétlenül szakszervezeti eszközökkel – próbál nyomást gyakorolni a cégre, hogy egy másfajta munkakultúrát, illetve munkáltatói gyakorlatot tartson fenn, és akkor megjelenik a két vendégmunkás. Itt számos olyan részlet van, amit azért nem idéznék, mert magam is rekonstruálni próbáltam az eseményekből, ezért nem tudom, hogy mennyire egzaktak az információim. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy maga a munkaadó is – és van erre utaló elem – rájátszott arra, hogy hát igenis, ezek a munkások itt vannak, és itt lesznek még hosszú ideig. Ilyen típusú kijelentéseket tett.

Tehát, összefoglalva: a két idegen megjelenik egy olyan kontextusban, egy olyan típusú munkaadói-munkavállalói kontextusban, amelyben felhalmozódott problémák vannak, és amely esetben az embereknek olyan típusú információkban van részük, amelyeket alapvetően úgy értelmezhetnek: „ha nem tetszik nektek az, ahogy én foglalkoztatok, akkor majd megmutatom nektek, hogy tudlak titeket helyettesíteni”. És úgy látszik, hogy ez a típusú üzenet és viszonyulás különböző formákban megfogalmazódott, és hogy ez volt a mélyebb kiváltó oka annak, ami Ditróban történt.

Tudom, hogy az események nagyon gyorsan pörögnek, de a társadalomkutató csupán két-három hét után tudja igazából megállapítani, hogy igazából melyek az ok-okozati összefüggések. A terepen járt kollégáktól, akik különböző interjúkat is készítettek, megpróbáltam részleteket megtudni, és úgy tűnik, hogy nem közvetlenül és elvontan a két vendégmunkás megjelenése jelentette a problémát és egyben kiváltó okot. Ezt megelőzően volt egy nézeteltérés a helyi közösség és a cég között. Az elvárás az volt, hogy utóbbi rugalmasabb, nagylelkűbb munkaadói lehetőségeket biztosítson, méltányosabb foglalkoztatáspolitikát alkalmazzon.

Az ügyben falugyűlést is szerveztek, amelyen az emberek kibeszélhették különböző sérelmeiket a vendégmunkásokat alkalmazó vállalkozóval szemben. Mennyire lehet igaz az, hogy az idegengyűlölet csupán mellékterméke annak a közösségi reakciónak, amelynek valódi címzettje tulajdonképpen a kenyérgyár tulajdonosa?

Én is szeretném megnyugtatni magunkat, azonban ez nem igaz. Legyünk őszinték, nálunk sem általában véve, de Székelyföld viszonylatában sem létezik az a bizonyos, német kultúrkörben megfogalmazott „Willkommenskultur”, vagyis befogadási kultúra. Ez tény, Románia egészére viszonyítva is az.

Mindemellett viszont az a fajta mély, tipikus, ideológián alapuló rasszizmus sem létezik, amelyben az emberek megnyilvánulását egy meggyőződés motiválja. Magyarán: azt sem tudom elhinni, hogy a ditróiak a befogadáskultúra tekintetében teljesen nyitottak, és azt gondolják, hogy „persze, jöhet ide bárki”. Ez nehezen hihető is lenne, mert nincs meg ehhez az előzetes kulturális tapasztaltuk. Viszont azt sem hiszem, hogy pusztán ideológiai szempontból motivált rasszisták, akiket a más bőrszín egyszerűen annyira elrettent, hogy azt sem tudják elképzelni, hogy az illető dagassza a kenyerüket.

Azt mondanám inkább, hogy az ideológiai motivációt illetően valahol a kettő között vagyunk. De véletlenül se gondoljuk azt, hogy az így megfogalmazott ellenérzés azért jött elő, mert az emberek hirtelen nem találtak a retorikájukhoz ennél jobb témát. Tény az, hogy számukra ez volt a legkézenfekvőbb retorikai alternatíva, amikor az adott helyzetet kellett értelmezniük.

Ne felejtsük el itt azt a több éve alkalmazott médiadiskurzust és -tapasztalatot sem, amelynek során a „migráncsozás”, és a migráns maga, mint fenyegető tényező megjelenik. Hasonlóképp ne feledjünk el egy csomó olyan beszéd- és értelmezésmódot, amellyel bombázták ezeket az embereket. Persze, lehetne őket mentesíteni mindez alól azzal, hogy félrevezették őket. Bizonyos közösségi vezetők – és itt most nem fogok neveket említeni – bevállalták egy adott közösségi igénynek a megfogalmazását, de itt most tisztában lehetnek azzal is, hogy milyen következményei lehetnek ezeknek a megfogalmazásoknak. Tehát, mind a felelős pozícióban lévők egy részének, mind pedig az embereknek kézenfekvőek voltak ezek a fordulatok. És ez érthető is, mert bizonyos tévécsatornákon domináns módon ez folyt, és volt is ennek egy adott hatalmi és szimbolikus támogatottsága. Ezért is tűnt számukra helyesnek és felvállalhatónak, utána pedig meghökkentek, hogy aki „szelet vet, az vihart arat”, és ezt a hatást váltották ki vele.

Persze, a morális felelősségeket nem az én tisztem kiosztani, azonban ezek az emberek nem egyszerűen csak félre voltak vezetve, hiszen a média hatása ma nem úgy nyilvánul meg, hogy „csak ez van, és kész”. Nem is úgy működik, hogy „én bocsánatot kérek, de én csak ezt hallom”, itt árnyalni kell ezeket a helyzeteket. Az eszméknek egy olyan világában és piacán élünk, amikor az emberek igenis tudnak választani, hozzáférnek bizonyos beszéd- és gondolkodásmódokhoz, nem buták, és nem is „bunkó székelyek”, akik nem tudják, hogy miről szól a világ. Olyan emberek, akik hozzáférnek információkhoz még akkor is, ha nem biztos, hogy megvan az a nyelvi készségük ahhoz, hogy ezeket el is tudják mondani. De ha akarják, akkor egy másik irányba is elvihetik a problémáik megfogalmazását. Persze, nagyon összetett ez a dolog. Azonban azt mondani, hogy „hát, kérem, itt nem is történt semmi, csak egy jó pár éves indoktrináció”, akkor ez egy kicsit arról is szól, hogy elhárítjuk a felelősséget.

Ha úgy vesszük, a felelősség itt azért is nagyon összetett, mert a problematikus munkaügyi viszonyok kapcsán is történt az egész, ami viszont a különböző állami hatóságok felelősségét helyezi előtérbe. Mert, tényleg, hogy is állunk ezekkel a helyzetekkel, amelyeket az emberek felvetnek – még ha nem is pont úgy igaz, ahogy az elmondják –, miszerint itt a viszony nem volt tehermentes az alkalmazó és alkalmazottak között? Ezekben a viszonyokban pedig nagyon sok esetben az emberek magukra vannak hagyva, és nem is látják át az érdekek különböző formáit. Itt a hatósági ellenőrzéseknek kellett volna valamiféle rendet fenntartaniuk.

Ditróban fel is bukkantak a hatóságok – a rendőrségtől a munkaügyi felügyelőségen át a diszkrimináció ellenes tanácsig – mindenki vizsgálódik, igazságot akar tenni, vagy állást foglalt már. Mennyire tesznek jót azok a módszerek, amelyeket az állam különböző intézményei próbálnak alkalmazni most?

A hatóságok főként azt próbálják elkerülni, hogy a kialakult helyzet miatt rajtuk verjék el a port a feletteseik. És akkor hirtelen, gyorsan mindenki fellép, és mindenki próbálja strukturálni a saját feladatait: kivizsgálja és elmondja, hogy kellett volna csinálni ezt és ezt, és hogy ki mit vétett… De itt nem erről szól a történet. Mert ha a munkaügyi oldaláról közelítjük meg, akkor egy hosszabb folyamatról van szó, amelyben az alkalmazás rendjének fenntartásáról beszélünk.

Romániában két éve fogadtak el egy azóta hatályon kívül helyezett törvényt arról, hogy a részmunkaidős alkalmazottak esetében is a teljes társadalombiztosítási hozzájárulást ki kell fizetni. Azért hozták ezt a rendelkezést, mert egész Romániában elterjedt gyakorlat volt, hogy az embereket részmunkaidőre alkalmazzák, ennek folytán pedig később sem a nyugdíj-, sem a társadalombiztosítási hozzájárulás nem volt rendben, problematikus helyzetek merültek fel. Így megpróbáltak törvényt hozni és hatósági nyomást gyakorolni a munkaadóra, aminek a végső következménye valamiféle rend lehet. A sokak által ismert alkalmazási formákat törvényes, az alkalmazott és az egyén érdekeit követő jogi formákba helyezték.

Ditróban most a hatóságok mind lőhetnek utána, megnevezhetnek különböző felelősöket, ujjal mutogathatnak, de már késő. Ha ugyanis elfogadjuk azt, hogy a községben a munkaadó és munkavállalók közötti viszony huzamosabb ideig érzékelhető romlása vezetett el odáig, hogy közösségi lázadás törjön ki, és ennek egyik folyománya volt a vendégmunkások elutasítása is, akkor valójában ennek a folyamatnak a fennállásában és kialakításában a különböző illetékes hatóságoknak igenis volt egy szerepe, amelyet nem lehet különböző utólagos vizsgálódásokkal megoldani.

Persze ezen túl is lehet vizsgálni a gyűlöletbeszédet, az erőszakos cselekedetekre való felbujtást, felbontani a problémát olyan törvényi paragrafusokra, amelyet egyfelől a büntetőtörvénykönyv, másfelől pedig a diszkriminációellenes törvények szabályoznak. Ezen a szálon el lehet jutni odáig, hogy konkrét felbujtókat is megnevezhetünk vagy személyeket, akik elvitték egy ilyen irányba a történéseket. Ez is megtörténhet. Azonban itt az is nyilvánvaló, hogy a hatóságok logikája, a törvény paragrafusainak értelmezése és egy ilyen komplex helyzetnek a jogi leképezése nem egy könnyű. Mert ezeknek a jogszabályoknak a nyelvezete bonyolult, sajátos logikával működnek, és – ahogy szokás mondani – sokszor nagyon eltérő az eljárás jogszerűsége és az, amit az emberek igazságosságnak neveznek.

Attól félelmetes ez a történet, hogy az ügy különböző vonatkozásai kapcsán a hatóságok rászállhatnak egy-egy „felelősre” , és elkezdődhet a hatósági kivizsgálás például a polgármester ellen. Pedig, az igazat megvallva, ahogyan megszervezte, és ahogyan sikerült levezetnie a lakossági fórumot, a ditrói polgármester igen jó konfliktuskezelőnek is bizonyult, a helyzet összetettségét figyelembe véve. De még a polgármesternek is lehetett egy-egy olyan kijelentése, megfogalmazása, amely tápot adhat olyan típusú értelmezéseknek, amelynek tulajdoníthatóan feljelentette őt a mindannyiunk által ismert „nagy jogvédő”, Dan Tănasă, és amelynek folytán akár el is ítélhetik.

Gondoljunk azért bele ennek a következményeibe. A polgármester ebben a helyzetben tényleg megpróbált közvetítőként fellépni, a közösségi vezetőnek a jog által előírt hatásköreit gyakorolni, a közmorál által elvárt szinten megnyilvánulni. S még így sem kizárt, hogy volt olyan kijelentése, amelyet jogilag úgy lehet értelmezni, hogy eljuthat egy peres helyzetig, még ha az ítéletig nem is. Mert a hatóságoknak ilyenkor rá kell mutatniuk, hogy történt-e közösség elleni izgatás, konkrétan ki a felelőse, és mik hangzottak el. Az emberek pedig nem szokták meg a kríziskommunikációt, és azt, hogy nagyon vigyázzanak minden egyes kijelentésükre, és azon gondolkodjanak, amikor egy problémát kezelnek, hogy az nehogy jogilag értelmezhető legyen. Ezért életszerű helyzetben lezajló eseményeknek, különböző tényeknek vagy tényállásoknak olyan fajta jogi értelmezést is tudnak tulajdonítani a hatóságok, amelyből büntetőjogi szankció lehet, amelyet nem biztos, hogy a közösség átlát vagy méltányosnak tart. Ez pedig bizonyos értelemben tovább fokozhatja a közösségnek azt az érzését, hogy esetükben a hatóságok nem járnak el eléggé méltányosan, lásd azt a megbélyegző hadjáratot is, ami éppen zajlik most a közvélemény előtt. Így azt is lehet mondani, hogy a hatóságok sem tisztességesek ebben a kérdésben. Hol voltak az elején, amikor felvetődött a munkaviszonyok méltányosságának és jogszerűségének kérdése? Miért jelentek meg ilyen nagy számban éppen most? Székelyföldön, de nem csak ott, voltak már esetek, amikor a hatóságok túlbuzgósága mutatkozott meg azért, hogy lássák, hogy ők dolgoznak.

Szédületes volt látni, hogy még a ditróiak nem éppen vendégszerető magatartását kifogásolók is gyűlölettől csöpögő megjegyzésekkel követeltek igazságtételt. Tulajdonképpen mire mutatott rá a hazai társadalom vonatkozásában a két Srí Lanka-i pékmester ügye?

Kétlem, hogy a közvélemény reakcióját és azt a módot, ahogy viszonyultak az egész helyzethez, a felvilágosodás és az emberi jogok egyetemessége ösztönözte. És itt az iróniámat tovább is tudnám fokozni, de ehelyett azt mondom: egyértelműen nem erről szólnak ezek a vélekedések. Hanem arról, hogy „na, ugye, hogy a magyarok kimutatták a foguk fehérjét”, mert ebből is látszik, hogy ők milyen intoleránsak, milyen agresszívak stb. Minden olyan jellegű vitában, amely arról szól, hogy ki ártott többet a másiknak, ki a jó és ki a rossz, szóval ebben a buta versengésben, amelynek hangulata a centenárium alkalmával erősödött fel, nekünk, székelyeknek – és ezt a legteljesebb szolidaritásvállalással mondom – az a tiszteletteljes feladat jutott, hogy „egy történelmileg gonosz fajtához” tartozzunk. Tehát a „fajta” kérdése itt ugyanúgy felmerült, mint ahogy a Srí Lanka-i pékek esetében számon kérik a rasszista gondolkodást.

Röviden: ezek a vélekedők nem Rousseau vagy Diderot nyitottságával vallják az emberi faj egyetemességét, és nem is azért teszik, hogy mindenáron érvényesítsék ezeket az elveket, hanem hogy rámutassanak, hogy a székelyek milyen „fajtájúak”. Nagyon sok ilyen beszédmód esetében az a paradoxon, hogy a rasszizmust számon kérők maguk is rasszistává válnak. Sokszor kellett megállnom a napokban, hogy ezekben az esetekben ne kommentáljak oda egyet. Nehéz volt, de az ember ilyenkor azt is megnézi, hogy kivel áll le, és hogy mikor tud valóban hatékonyan mondani valamit.