Háromkötetes antológia jelent meg a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulójára. Gyurgyák János történész volt ennek a méretében és mélységében is hatalmas vállalkozásnak a koordinátora. A három kötetből az első újrakiadása a Kosztolányi Dezső által összeállított 1928-as Vérző Magyarország címet viselő válogatásnak.  A következő kettő pedig, amely Az emlékező Magyarország címet viseli a 100 év alatt Trianon-témában megjelent szépirodalom, esszé, történelmi elemzések válogatásából összeállt breviárium. Nem érdemes nekifutni úgy, hogy két hét alatt elolvassuk. Ezeket a szövegeket nemcsak olvasni kell, hanem gondolkodni a segítségükkel azon, hogy mit is jelent Trianon egy évszázad távlatából. Ezt teszi a szerkesztő, Gyurgyák János is, aki a válogatásban megjelent textusokra, sőt azon túl is, más önálló munkákra hivatkozva négy nagy kérdéskörben fogalmazza meg gondolatait, amelyek mentén mi is bekapcsolódhatunk ebbe a közös eszmecserébe.

Az említett záróesszét a szerző a Maszol rendelkezésére bocsátotta, ebből válogattuk ki az alábbi szövegrészleteket, bár igazából a teljes szöveget érdemes elolvasni. Gyurgyák János négy kérdéskört vázol fel.

Az elsőben arra keresi a választ, hoy miért történhetett meg Trianon, és az eddigi kutatásokat címszavakba sűrítve vázolja a lehetséges magyarázatokat. A második fejezete az értekezésnek egy „wishful thinking” kategóriába tartozó eszmefuttatás, hogy miért nem lett volna szabad bekövetkeznie Trianonnak. A harmadik elsősorban a leszakadt nemzetrészekhez (tehát az erdélyi magyarokhoz is ) szól, hogyan lehet, fel lehet-e egyáltalán dolgozni a traumát, és lehet-e élni vele? A záró része a gondolatmenetnek lehetséges megoldásokat összegez: mit tehetünk, hogy megszűnjön a 100 éves „átok”? Konkrétumokban, nemzetközi politikai szinten, magyarországi viszonylatban, és így tovább.

A teljes esszéből, az első részből és a harmadik részből válogattunk ki összefüggő szövegrészeket, remélvén azt, hogy ha elolvassák, akkor a negyedik kérdésére a szerzőnek, a „mit tegyünk”-re, mindenki megfogalmazza majd a saját, személyes válaszát.

Első dilemma: miért történhetett ez meg?

Az alapprobléma a következő: a trianoni döntés, az általunk szentnek és sérthetetlennek gondolt Szent István-i Magyarország felbomlása olyan traumát és ebből következően olyan frusztrációt okozott nekünk, magyaroknak, hogy közvéleményünk jelentős része máig képtelen feldolgozni ezt az eseményt, a kisebbségi és egyre fogyatkozó magyarság pedig naponta szembesül a döntés következményeivel.

A kérdés tehát ez: egy évszázadokon fennálló közép-, majd a kiegyezés után egy európai nagyhatalom részeként, mégpedig meghatározó részeként funkcionáló, erősnek hitt Magyarországból hogyan lett ilyen kicsi, és egyszerre függőségi viszonyban lévő ország, mely kiszolgáltatott egyrészről a világpolitikai változásoknak, másrészről – amit még kevésbé emészt meg a magyar közvélemény – a szomszédos országoknak? Általában – mintegy megnyugtatásunkra – a brit birodalom példáját szokás felhozni, nevezetesen, hogy a briteknek is sok időbe telt, amíg megemésztették saját birodalmuk elvesztését. Csakhogy Magyarország esetében nem távoli afrikai vagy ázsiai gyarmatokról van szó, hanem az „őseink által karddal szerzett országról” – hogy ezt az eleink által sokszor ismételt formulát használjam.

Másrészt, több mint hárommillió őshonos magyar került az utódállamokba. Harmadrészt, mi nem hagytuk ott magyar nyelvünket és követésre méltó jogelveinket, ebből ugyanis szinte semmi sem maradt. Nem úgy, mint az angolok esetében. Az általunk közvetített latinitáson, néhány valóban pazar gótikus, reneszánsz és barokk épületünkön, kastélyainkon, templomainkon, illetve városszerkezeti elemeken és vasútvonalakon kívül a történelmi Magyarország jelentős részéről, leszámítva a határ menti területeket és a Székelyföldet, szinte úgy tűntünk el, mintha ott se lettünk volna. Persze az is igaz, hogy szomszédaink az elmúlt évszázadban mindent meg is tettek annak érdekében, hogy nyomunk se maradjon (iparosítási tervek, iskoláztatás)!

Ez tehát a fő probléma: identitástudatunk szerves, kitörölhetetlen része volt és maradt a Szent István-i ország; az Erdélyi Fejedelemség ország mentése; íróink, költőink egykori szülőhelye; általában az „édes Erdély, szép, de bánatos tündérország”, a „vadregényes Felvidék”, és a „mi zsíros földű, gazdag Bácskánk és Bánátunk” képzete. Miközben az elvesztett területek nagy részéről – mint ahogy fentebb már említettem, a folyamatosan szűkülő határ menti sávot és Székelyföldet kivéve – szép lassan, de folyamatosan kikopunk vagy kikoptatnak.

Hol van már az az optimizmus, amit Lukács György (nem a filozófus Lukács György, hanem a másik, a főispán és politikus!) fogalmazott meg 1921-ben: „A trianoni tragédia mély nyomot hagyott minden magyar lélekben. Későbbi koroknak nem lesz érdektelen megismerni ezt a vérig sértett, kimondhatatlanul szenvedő, de igazságának érzetében a jövőt illetően mégis föltétlen bizakodó magyar lelkületet. […] Vergődik a magyar lélek. De ez nem a csüggetegség vergődése. Hanem a szárnyaló lélek küzdelme az igazságtalanság leigázására törekvő erejével. A küzdelem végeredményben csak a mi javunkra dőlhet el, mert hatalmas fegyvertársunk az igazság! Ellankadnunk azonban egy percre sem szabad.”

Még a két világháború között is számosan voltak olyan külföldiek, akik megértették a problémánkat, de ma még a legtájékozottabbak is értetlenül, mindenfajta részvét nélkül tekintenek ránk, hanem egyenesen beteges nacionalistáknak, folyamatos békebontóknak és bajkeverőknek tartanak bennünket. A legnagyobb veszély, hogy trianoni sérelmeinkkel végzetesen egyedül maradunk!

Miért és hogyan alakulhatott ki ez a helyzet? Milyen magyarázatok születtek a miért történt kérdésére az elmúlt egy évszázadban? A félreértések elkerülése végett: a következőkben különböző szintű és mélységű magyarázatok kerülnek egymás mellé, nem tisztán történeti, hanem logikai-didaktikai szempontból.

1. A millennium káprázata elvakította az ország vezetőit – mondták némelyek. Ennek következtében a millennium és az első világháborút megelőző másfél évtized „ásta meg Magyarország sírját”. A parlamenti pártok nem érzékelték a nemzet igazi problémáit, csupán önmagukkal voltak elfoglalva, végeláthatatlan közjogi vitákat folytattak, és különösen az ún. obstrukciós politika bénította meg az országgyűlés munkáját, elodázva a szükséges reformokat. A pártpolitika uralkodott a nemzet-, gazdaság-, társadalom- és kultúrpolitika fölött. A közösségi érdekeket megelőzte az egyéni és a csoportérdek. „A politika elszabadult a nemzettől, függetlenítette magát, mint Mátyás király után a fekete sereg.” (Herczeg Ferenc)

2. A magyar politikai elit nem érzékelte azt a veszélyt, amit Jeszenszky Géza az „elveszett presztízs” kifejezéssel illetett, nevezetesen, hogy a nyugati országokban bekövetkezett Magyarország korábbi kedvező képének (alkotmányos állam, szabadság- és vendégszerető nép stb.) gyökeres átalakulása. Nem vette komolyan sem az olyan politikusok, publicisták, mint Henry Wickham Steed vagy Robert Seton-Watson – megengedve: néha valóban túlzó – figyelmeztetéseit, sem egyes cseh, román, szerb politikusok Monarchia-ellenes propagandájának a nyugati közvéleményt átalakító hatását.

3. A politikai elit illúziókat dédelgetett (az ezeréves Magyarország örökkévalóságában való hit, birodalmi gondolat, 30 milliós magyarság, külpolitikai kalandok), miközben az egyre akutabbá váló nemzetiségi problémát nem érzékelte reális veszélynek vagy azt egyenesen félrekezelte (az 1868-as nemzetiségi törvény be nem tartása vagy továbbfejlesztésének hiánya, a Matica Slovenská betiltása, a Memorandum-per, Apponyi Albert 1907-es oktatási törvénye, csernovai sortűz stb.).

Ugyanennek az érvnek ellenkező előjelű, szélsőjobboldali értelmezése: nem lépett fel elég szigorúan és keményen a „hazaáruló” nemzetiségi vezetőkkel szemben. Volt abban valami mélyen tragikus Magyarország számára, hogy nagy valószínűséggel sem az engedékenység, a megértés és a jogkiterjesztés (Ady, Jászi), sem pedig a hajlíthatatlan keménység (Tisza István) nem tudta volna a történelmi országot megmenteni.

4. Az elit túlértékelte a „Magyarország mint a Nyugat védőbástyája” (a keleti „barbárság”, az oroszok, a pánszlávizmus, a „balkáni káosz” stb. ellen) toposzának jelentőségét, illetve 20. századi relevanciáját. Ugyancsak tévedtek a „magyar kultúrfölény”, „a magyarság hivatása”, „a magyarság civilizatorikus küldetése a Kárpát-medencében”, illetve „a magyarság, mint az egyetlen államalkotó tényező a Kárpát-medencében” (gróf Apponyi Albert és sokan mások) tételek állandóságának hitében, különösen ezen elképzeléseknek 20. századi érvényességét és használhatóságát illetően.

 5. Sokan az okokat a magyarság nemzetkarakterológiájában keresték. Némely régi, a nemesi nemzetet jellemző vonások (mint amilyen a büszkeség, a virtus, a harciasság stb.) elvesztésének tudták be a kudarcot. Míg mások a Széchenyi István által ostorozott nemzeti tulajdonságokat – szalmaláng, önáltatás, közrestség, keleti tunyaság, irigység, furkálódás, dölyf, uralomvágy stb. – emelték ki (mint például Szekfű Gyula).

6. Mindenért a felelőtlen függetlenségi, „kismagyar” álláspontot képviselő politikusokat okolták, akik nem ismerték fel azt az egyszerű igazságot, hogy Nagy-Magyarország létét csupán az Osztrák–Magyar Monarchia –„nagymagyar” koncepció – biztosíthatja. Így aknamunkájuknak köszönhetően a Monarchia, és benne Magyarország nem tudott a valós – például katonai – kérdésekre koncentrálni (lásd ismét csak Szekfűt).

7. Az ország szétbomlásának mélyebben fekvő okai a meghasonlott magyar lélekben keresendők. A kuruc–labanc, a negyvennyolcas–hatvanhetes megosztottság, a két tábor vagy párt egymást kölcsönösen hazaárulónak tartó álláspontja szükségszerűen vezetett a bukáshoz. Míg mi – úgymond – egymást nyúztuk és ütöttük, a román, szerb és szlovák politikai elit nagy része csendben, tudatosan készült a leszámolásra.

8. A magyar politikai nemzet francia ihletettségű koncepciója, amely szerint Magyarország összes honpolgára, politikai tekintetben egy nemzetet képez, azaz az „oszthatatlan és egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, alapvetően illúzióra épült, bár a későbbi fejlemények láttán bizonyos nagyvonalúságot nehéz elvitatni tőle. Ez a koncepció azonban a 19. és 20. századi általános nemzetté válás folyamatát a nemzetiségek esetében nem tudta sem lassítani, sem ellensúlyozni, vagy egyenesen megakadályozni.

Így „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar” törvényi kitétel pedig egyre inkább elfogadhatatlanabbá a nemzetiségi vezetők számára. Ez a technikailag már abban a korban is kezelhető probléma ennek következtében elvi jelentőséget kapott.

9. A történelmi Magyarország szétesésének legfőbb oka a nemzetiségi kérdés helytelen kezelése volt. A 19. század utolsó harmadában nagyobb lendületet kapott, nagyrészt hallgatólagos – a nagyvárosok szlovák, német és zsidó lakossága körében nem kevés sikert is felmutató – magyarosító, asszimiláló stratégia a 20. század elejére megtorpant, és nem függetlenül az első világháború katasztrofális bel- és külpolitikai következményeitől végső soron reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Az ország ekkor már csupán az autonómiák különböző formáinak (az emigráns Teleki Lászlóé, Kossuthé vagy Jászié) megadásával lett volna talán megmenthető, de a korszellem ismeretében ez inkább feltételezés, mintsem bizonyosság.

10. A nemzetiségi kérdés a polgári nacionalista rendszerek terméke, meghaladása csupán az internacionális munkásosztály uralomra jutásával oldható meg. Ennek bekövetkeztével a nemzetiségi kérdés önmagától szűnik meg (különböző szocialista irányzatokhoz tartozó gondolkodók).

11. A bukás okai a magyar politikai osztály gyenge minőségében, tehetségtelenségében, és kontraszelektált voltában keresendőek. 1918 előtt eltűntek a nagy, 48-as reformnemzedék fiai, utódaik pedig – az egy Tisza Istvánt, a másik oldalról: Jászi Oszkárt kivéve – alkalmatlanok voltak a magyar sorskérdések átgondolására, a történelmi ország egyben tartására. Károlyi Mihály – úgymond – önmagában testesíti meg ezt a szerencsétlen, kétbalkezes, alkalmatlan típust. Különösen a külpolitikai-stratégiai gondolkodás hiányzott, mind 1918 előtt, mind pedig a két világháború között.

12. Mindennek az „úri politika”, az „úri mentalitás” az oka. Az a nemzetiségek – de a magyar parasztság – számára is oly elviselhetetlen gondolkodás- és viselkedésmód, modor, amelyet az úri gőggel, a lenézéssel, a sírva vigadással, a műveletlenséget álcázó nagyzási hóborttal jellemezhetünk. Különösen akkor, amikor ennek a századforduló tájára már a gazdasági alapjai is semmivé váltak, csupán a „fenn az ernyő, nincsen kas” állapotot tükrözték, és minden kétséget kizáróan avíttnak, „középkoriasnak” tűntek. A nemzetiségi tömegeket – máig hatóan – irritálta és szinte felbőszítette ez a léha mentalitás.

13. Magyarországon nemzeti szempontból sikertelen volt a „nagy átalakulás”, azaz a polgárosodás, a rendi társadalomból a polgáriba való átmenet. Ennek jobboldali-szélsőjobboldali értelmezése az újkori magyar történelem azonos a zsidó és német térfoglalással. Eszerint a zsidóság saját „önző” érdekeit követte, és nem törődött az igazi nemzeti célokkal. A polgárosodás félresiklása okozta tehát a későbbi bajokat, a „nemzeti keresztény” társadalmi-politikai elit elveszítette gazdasági hatalmát („dzsentrisedés”), és hamis fölénytudatát őrizgetve, az „improduktív”, lélekölő hivatalokba menekült. Ezzel a deklasszálódással megroppant az a gerinc, amely előtte évszázadokon keresztül megtartotta a nemzetet.

14. A parasztság és az ipari munkásság – részben a fenti hibás politizálás miatt is – szegénységben és műveletlenségben élt, körükben a „jobbágyi”vagy a másokat könyörtelenül letipró „kaparj kurta” mentalitás uralkodott, az igazi nemzeti problémák érzékeléséig el sem jutott, és később, amikor hatalom közelébe vagy annak birtokába került, ezek a hiányok többszörösen visszaütöttek, mivel ezek a csoportok általában ostoba, vak és katasztrofális politikát folytattak. A politikai elit sem tett semmit az érdekükben (munkásvédő törvények, a földkérdés rendezése földosztás vagy telepítés útján, oktatási-művelődési reformok stb.), amivel még időben elkerülhető lett volna ez a csapdahelyzet.

15. A két forradalom (jobboldali-szélsőjobboldali olvasatban: „a Károlyi-féle lázadás”, „a vörös terrorizmus”, „a zsidólázadás”, sőt „a patkánylázadás”) megakadályozta az ellenállás megszervezését, lefegyverezte a hadsereget (lásd ehhez Linder Béla mondását: „Nem akarok többé katonát látni”), továbbá kulcsidőszakban lehetetlenné tette részvételünket a béketárgyalásokon,így csak a kész tények elfogadása maradt számunkra. Nem a világháború kiváltó okai, és nem is annak elvesztése vezettek a katasztrófához, hanem a „csatorna-lázadás” (Bangha, Tormay, Bajcsy-Zsilinszky és még sokan mások).

16. Nehezen hagyható ki az okok közül az az ellenállás és ellenszenv, amelyet főleg a függetlenségi pártok, de a közvélemény nagy része is táplált a Monarchiával szemben, „pokolnak” mutatva be azt, amely minden bizonnyal Magyarország egyik „aranykora” volt, hatalmi és gazdasági szempontból egyaránt. Feszítő az az ellentmondás, amely egyrészt a között feszül, milyen könnyen szabadult meg az ország az ötszáz éves Habsburg-uralomtól, és szinte szava se volt a leváló nemzetiségeiről, másrészt mennyire nem tudott mit kezdeni azzal, ami ezzel a függetlenséggel járt: a történelmi Magyarország elvesztésével.

17. Azokról a nagy számban és számtalan formában keringő regényes és névleges okokról (Apponyi-legenda, Clemenceau menye, Ronyva-patak, tudatlan szakértők, bojárlányok szerepe, felülvizsgálat 99 év után stb.), amelyek még ma is rendkívül népszerűek a médiában és a közbeszédben, következésképpen kiirthatatlanok, és amelyeket Ablonczy Balázs gyűjtött össze Trianon-legendák címmel, mint komolytalan magyarázatokról itt most semmit sem mondanék, helyette az idézett könyvhöz utalom az olvasót. Ezek után következhetnek a külső okok, mint eddigi magyarázatok:

18. Trianon végső oka Mohács. A magyarság pusztulása a török kor A magyarság pusztulása a török korban,illetve a török kiűzése utáni betelepítések alapvetően megváltoztatták Magyarország nemzetiségi összetételét. Ezen az arányon a magyarság szempontjából a következő századok javítottak ugyan, de alapvetően nem tudták azt megváltoztatni.

19. A történelmi Magyarország szétesése az első világháborús vereségnek köszönhető, amelynek kirobbantásában a magyarok vétlenek voltak (lásd Tisza István kezdeti ellenállását), így azért a nagyhatalmaknak (oroszok, angolok, németek stb.) vagy a közvetlen kirobbantásban kulcsszerepet játszó szerb nacionalizmusnak kell viselnie a felelősséget. Bennünket eszerint bűnbakoknak állítottak be, és igazságtanul büntettek meg. Egyes baloldali értelmezésekben mindez ellenkező értelemben jelenik meg: a világháború kirobbantásában mi is felelősek vagyunk, elvesztettük a nagy csatát, így csak azt kaptuk, amit általában a vesztesek kaphatnak (rosszabb verzióban: amit megérdemeltünk).

20. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország nem szétesett, hanem szétverték, szétrobbantották. A történelmi Magyarország szétdarabolása annak következménye volt, hogy a győztes nyugati hatalmakat (főként Franciaországot) nem Európa konszolidálása, és nem a reális és hosszú távon életképes béke vágya, hanem csupán a bosszú irányította, azaz a megtorlás az első világháborúban elszenvedett veszteségekért. Ehhez Franciaország esetében még a németekkel szemben érzett revánsvágy is társult. Megértőbb verzióban: főleg a franciák hosszú távú stratégiai érdekei játszották a fő szerepet: Németország pozícióinak gyengítése, valamint gazdasági behatolás és piacszerzés a közép- és kelet-európai térségben.

21. A felszínen látható politikai akciók csak a megtévesztést szolgálták, ezek mögött ugyanis mélyebb okok húzódtak, legyenek ezek a szabadkőműves páholyok (Fejtő Ferenc, Raffay Ernő, Takaró Mihály és mások), vagy a zsidó nagytőke (antiszemiták), végül a világot háttérből fondorlatosan irányító burzsoá-imperialista nagyhatalom (kommunisták). Van ezekben a fenti, egymástól gyökeresen eltérő elképzelésekben valami közös: a történelem „nem csak úgy történik”, vagy ellenkezőleg: nem determinisztikusan alakul, vagy nem a Gondviselés irányítja, hanem azt bizonyos titokzatos grémiumokba tömörült embercsoportok képesek döntően befolyásolni, előre eltervezett ördögi aknamunkával úgy alakítani, ahogy csak nekik tetszik.

22. A nyugati hatalmakat megtévesztették. Lásd Lloyd George: „Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamis adatok alapján döntöttünk.” Lord Buckmaster: „A béke, amely az általános felfogás szerint galamb formáját ölti magára, Magyarországra keselyűként csapott le és darabokra szaggatta; darabokra, tekintet nélkül a megmaradt rész gazdasági helyzetére s teljesen megbénítva és tehetetlenül otthagyta e szerencsétlen országot ősi és kíméletlen ellenségeivel szemben.”

Emellett az antant a központi hatalmak gyengítése céljából felhasználta azokat a politikusokat (Masaryk, Beneš stb.), akik a Monarchia bukásában látták céljaik megvalósulását. Más értelmezésben: ezek az emigráns politikusok propagandaeszközök segítségével meggyőzték a nyugati hatalmakat és a nyugati közvéleményt, hogy a Monarchiát és benne Magyarországot el kell takarítani az útból.

23. A nyugati hatalmak (főként a franciák) teljesen alaptalanul és irracionális módon gyűlölnek bennünket, amire nem szolgáltunk rá. Ez a vád és kritika kiterjedt az emigrációs politikusokra, a békét kidolgozókra, sőt sokszor az illető népekre is.

24. A nyugati hatalmakat nem a gonoszság vezérelte, hanem gazdasági vagy geopolitikai-stratégiai célokat követtek a kisállami rendszer létrehozásával (piacszerzés, cordon sanitaire kiépítése Oroszországgal szemben stb.), amely, mint később kiderült, működésképtelen, sőt Oroszország vonatkozásában öngyilkos lépésnek bizonyult.

25. Az okok között előkelő hely illeti meg a Monarchia (és benne Magyarország) megújulásra képtelen állameszméjét, és a szépírók által oly gyakran ostorozott „avíttságát”, „elaggottságát”.

26. Végül, és talán éppen az egyik legfontosabb: a 20. századra a soknemzetiségű monarchikus forma időszerűtlenné vált, egyrészt a nemzetté válás folyamata, másrészt az általános demokratizálódás feltartóztathatatlanná vált (…).

Harmadik dilemma: mit tegyünk?

1. Minden körülmények között maradni kell. Számtalan érv szól emellett: ez a szülőföldünk; itt nyugszanak elődeink, nem hagyhatjuk sírjaikat ebek harmincadjára; ide kötnek az emlékeink és nem utolsósorban az egzisztenciánk; erkölcsi parancs: ki kell tartani nehéz időkben is, a végvárakat nem szabad elhagyni; nem mehet el több millió ember stb. Néhányan – mint például a református püspök, Makkai Sándor 1931-ben a Magunk revíziójában, vagy Győry Dezső a maga kisebbségi géniusz-elméletében – ezt a hátrányt egyenesen a kisebbségi magyarok előnyére akarta fordítani.

Makkai szerint ugyanis az erdélyiekre az a gigászi feladat vár, hogy a „legmagyarabb magyarok és a legemberibb emberek legyenek”. Többen tehát a hátrányból előnyt kovácsoltak, nevezetesen, hogy a kisebbségi lét megértésre, önszerveződésre és együttműködésre tanít. Ez és ehhez hasonló érvek gyakran az anyaországban kötelező elvárásként jelennek meg, mintha a kisebbségi magyaroknak nem lenne elég bajuk, egyesek még plusz feladatokat is kijelölnének számukra, és még az anyaországbeliek nemzeti hiányosságainak problémáit is rájuk aggatnák.

 Ennél már csak az arcpirítóbb, amikor még az archaizmusok, mint például az ősi nyelvi fordulatok, a néprajzi-népzenei sajátosságok stb. megőrzését is tőlük várják, vagy azt természetesnek veszik. Vagy éppenséggel olyan feladatokat jelölnek ki számukra, amit az anyaországbelieknek kellene vagy kellett volna megoldani.

2. Menni kell. Paradox módon, de talán nem véletlenül, ezeket az érveket is Makkai Sándor fejtette ki talán a legszínvonalasabban és legmélyebben az ún. Nem lehet-vita során. Makkai ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan, mivel maga a kisebbségi lét emberhez méltatlan és lelkileg lehetetlen. Az ember ugyanis emberré csak egy közösségben lehet, s ennek a harmincas években csupán egyetlen konkrét formája létezett, nevezetesen a saját nemzeti közösség. Szerinte a kisebbségi sorsban csak tengődni lehet.

Szolgasorban, lefokozott életformák között, sőt „levegőtlen börtönben” azonban nem lehet fejlődésképes nemzeti életet élni. Ez pedig az új (nemzetállami) Európában azt jelenti, hogy nem lehet emberi életet élni. Van ennek a kérdésnek egy másik, társadalmi-intellektuális vonatkozása is, nevezetesen, hogy az utódállamok beli magyar értelmiség folyamatos menekülésével, kiáramlásával Magyarország képzett munkaerőhöz jut (ez így volt Trianon után is), ugyanakkor az ott maradt közösségek folyamatosan elveszítik értelmiségi elitjük egy részét.

3. Speciális erdélyi megoldásként vetődött fel a két világháború között a transzilvanizmus egész problémaköre. Bizonyos töredékes formában, mint szlovenszkói létforma a felvidéki magyar íróknál (Győry Dezsőnél, Jócsik Lajosnál, Peéry Rezsőnél és Szalatnai Rezsőnél) is felbukkantak hasonló elképzelések, de ott kevésbé volt meg az önállóság, a corpus separatum gondolata. Az elképzelés lényege, hogy az erdélyi lélek más, mint az anyaországi. Erdély – mondja például Kós Károly – geográfiai szempontból zárt egység, ami meghatározza az ott élő népek egyéniségét, minden környező kultúrától való különbözőségét.

 Az ott élő három nemzetiség, a magyar, a román és a szász sorsközösségét a történelem formálta. Ennek következtében az erdélyi magyarságnak nemcsak hagyománya, hanem joga is az önálló szellemi élet, azaz önállóság nemcsak a román vagy a szász kultúrával szemben, hanem a magyarországival szemben is. Erdély népei – mondja például Kuncz Aladár – meg tudnak élni egymás mellett, anélkül, hogy a nemzeti sajátosságaikhoz való ragaszkodást feladták volna.

Mint oly sok nemes elképzelés, a transzilvanizmus is csupán illúziónak bizonyult, mert hol van ma Erdélyben a „három nemzet” sajátos kultúrája, amely együtt mégis új szellemiséget képvisel? A transzilvanizmus sikeréhez kellett volna a másik két nép, a román és a szász egyező szándéka (hogy az egykor Erdélyben számottevő zsidó, és más kisebb jelentőségű kultúrákról ne is tegyünk említést), szellemi elitjeinek közös döntése, és végül a nagyhatalmak és az anyaországok beleegyezése és politikai akarata (úgy magyar, mint román részről) egy fajta „keleti Svájc” létrehozására.

Ezek a feltételek azonban sohasem álltak fönn, és a transzilvanizmust ma már csupán, mint sajnálatosan elfecsérelt történelmi lehetőséget tárgyalhatjuk. Szabó Zoltán mondja valahol Svájc példájára hivatkozva, hogy több nagy erő találkozópontján kialakulhat egy olyan hely, ahol erős várat lehet építeni, csak éppen érteni kell hozzá. Ám ez a bölcsesség Erdély esetében egyetlen érintett nemzet politikai elitjében sem volt meg. A nyomaték kedvéért: a magyarban sem!