Törökország nagyhatalmi törekvései mellett a nyugati államok líbiai érdekei és az orosz rakéták beszerzése miatti amerikai bosszú is visszaköszön a földközi-tengeri gázmezők körüli vitában.

Megtörtént, amit nem is olyan régen a legtöbben még elképzelhetetlennek tartottak volna: hét évtizedes fennállása óta először a NATO két tagállamának hadserege összeütközésbe került.  

A török haditengerészet Kemal Reis nevű fregattja egyike volt annak az öt hadihajónak, amely az Oruç Reis olaj- és földgázkutató hajót kísérte a Földközi-tenger vitatott hovatartozású vizein. A görög exkluzív kereskedelmi zóna védelemre kirendelt Limnosz napokig közelről követte a török konvojt, mielőtt – augusztus 12-én – egy ügyetlen manőver eredményeként összeütközött a Kemal Reisszal.

A nyilvánosságra került információk szerint előfordulhat, hogy a látszólagos ügyetlenség szándékosságot rejt, mindenestre a görög hadihajó elé kanyarodó török fregatt kapitánya elszámította magát: a Limnosznak kutyabaja nem esett, míg a Kemal Reis oldalán jókora lyuk keletkezett.

Recep Tayyip Erdogan retorzióval fenyegetőzött, amire Emmanuel Macron francia elnök bejelentette, hogy ideiglenesen megerősíti a francia katonai jelenlétet a térségben – két vadászgépet és több hadihajót küldött, hogy megbizonyosodjon "a nemzetközi jog betartásáról".

Eltérő jogértelmezés

A konfliktus közvetlen oka a nemzetközi jog eltérő értelmezése. Az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezménye értelmében a tengerparti országok a legtöbb 200 tengeri mérföldig (370 km) terjedő kizárólagos gazdasági övezetükön belül szabadon rendelkezhetnek az összes gazdasági forrással, kezdve a halászattól az olajfúrásig. Viszont az övezet lehet sokkal kisebb is 200 mérföldnél, abban az esetben, ha két parti ország ennél közelebb fekszik egymáshoz. A jelen helyzetben éppen erről van szó.

Athén ragaszkodik hozzá, hogy az Égei-tengeren található görög szigetecskéknek saját kontinentális talapzattal, ebből adódóan pedig kizárólagos gazdasági övezettel rendelkeznek. Ha figyelembe vesszük, hogy a görög szigetek némelyike kőhajításnyira van a török partoktól, érthetővé válik, hogy Ankara számára miért nehezen elfogadható a határok megállapításának fent leírt módszere.

A török álláspont szerint a keleti görög szigetek Törökország kontinentális talapzatán nyugszanak, tehát nem lehet saját kizárólagos gazdasági övezetük. Amúgy Törökország egyike annak a kisszámú államnak – a szomszédos Szíriával és Izraellel –, amely nem csatlakozott az ENSZ tengerjogi egyezményéhez.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy 1974-ben a török hadsereg elfoglalta Ciprus északi harmadát, ahol létrejött az egyedül Törökország által elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaság. Ennek alapján Ankara elvitatja Ciprus kizárólagos gazdasági övezetének körülbelül a felét, és már hozzá is látott a természeti kincsek kitermelésének megkezdéséhez a vitatott vizeken.

Emiatt már korábban is voltak feszültségek a térségben. Tavaly nyáron a ciprusi (görög) hatóságok letartóztatási parancsot adtak ki a Faith nevű török fúróhajó személyzetére, mert a hajó szerintük jogellenesen horgonyzott Ciprus nyugati partjainál. Mintegy válaszként elindult Ciprus keleti partjaihoz egy másik fúróhajó, a Yavuz.

Geopolitikai érdekek

A térség országai nem nézik ölbe tett kézzel a török agressziót. Januárban Ciprus, Görögország, Izrael, Jordánia, Olaszország és Palesztina létrehozta a Keleti Földközi-tengeri Gáz Fórumot. Franciaország tagként csatlakozott, az Egyesült Államok pedig megfigyelőként. A két utóbbi jelenléte a csoportban –közvetlen érintettségük híján – jelzi, hogy a földközi-tengeri határviták mögött „magasabb”, geopolitikai érdekek húzódnak meg.

Az Economistnak nyilatkozó Michael Leigh, Josep Borrell európai uniós külpolitikai főképviselő tanácsadója úgy vélekedett: a gáz körüli konfliktus lényegében a líbiai polgárháború „mellékterméke”. Franciaország 2011 tavaszán elsőként ismerte el hivatalosan Líbia kormányának a felkelők által megalakított Átmeneti Nemzeti Tanácsot. Párizs azóta a Khalifa Haftar tábornok által vezetett lázadókat támogatja, míg Törökország az iszlamistákkal szövetkező kormány mellé állt.

A felkelők tavaly kis híján elfoglalták a fővárost, Tripolit, azonban Ankara fegyverekkel és szíriai zsoldosokkal a kormányerők segítségére sietett. A támogatásért cserébe a tripoli kormány elfogadott egy olyan tengerjogi megállapodást, amely – a kontinentális talapzatok és gazdasági övezetek határainak megvonása révén – alátámaszthatja Ankara követeléseit Görögországgal és Ciprussal szemben.

Válaszként augusztus 6-án Görögország és Egyiptom – az utóbbinak nem tetszik, hogy Ankara iszlamistákat támogat a szomszédságában – külön tengerjogi megállapodást kötött. Ez is hozzájárult az Oruç Reis fúróhajó útnak indításához és a feszültségek eszkalálásához. Nem utolsó sorban Franciaországnak fontos gazdasági érdekeltségei vannak Líbiában, az érintett olajmezők pedig Haftar tábornok ellenőrzése alatt állnak.

Zavarja Washingtont is

Térségbeli manővereivel Törökország az Egyesült Államok orra alá is borsot tört, amikor tavaly a szíriai kurdok elleni offenzívájával egyik napról a másikra megbontotta az Iszlám Állam elleni frontot. Nem utolsó sorban Erdogan – Washington egyértelmű figyelmeztetése ellenére – megvásárolta a Moszkva által felkínált S-400 légvédelmi rakétarendszert. Az Egyesült Államok erre kizárta Törökországot az F-35 vadászbombázó programjából, újabban pedig megszüntette a ciprusi fegyverembargót, amelyet az 1996-os – háború közeli – válság idején rendelt el, éppen a feszültség csökkentése érdekében.

Washingtonban bejelentették, hogy finanszírozzák ciprusi katonák kiképzését, illetve a görög és krétai partokhoz irányítottak egy repülőgép-hordozót. A hírre az Oruç Reis gyorsan visszatért bázisára. Igaz, egy nappal később már Hulusi Akar török védelmi miniszter arról fogadkozott az Anadolu hírügynökségnek, hogy Ankara nem adja fel „azokat a jogokat, amelyek egyértelműen megilletik őt” a Földközi-tenger keleti részén.

A kérdés szerepel a jövő héten esedékes európai uniós csúcstalálkozó napirendjén, amelyen szankciók lehetősége is felmerülhet. Ez azonban a török külügyminisztérium korábbi állásfoglalása szerint csak „fokozza Törökország eltökéltségét a földközi-tengeri vitában”.