Valószínűleg egy tényfeltáró misszió fogja vizsgálni, hogy a spanyol-gibraltári határon végzett szigorított határellenőrzés összeegyeztethető-e a szabad mozgás jogával, erről egyezett meg egymással múlt hétfőn José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök.

Határilleték betonzátony ellen

Mintha a brit uralom háromszázadik évfordulójára időzítették volna az újabb spanyol-brit konfliktust, de ágyúk és flották helyett most betonzátonnyal és határilletékkel vívják a harcot. Gibraltár a hajdanán a Föld negyedét beborító brit gyarmatbirodalom egyik utolsó szirtje. A birtok valóban csak egy sziklából és egy kikötőből áll, a 6,7 négyzetkilométeres területet 30 ezer ember lakja. Csak egynegyedük spanyol, a többi brit, portugál, olasz, hindi vagy lengyel. Gibraltári.

A spanyol-gibraltári kapcsolatok azt követően váltak feszültté augusztus elején, hogy a brit területnek számító Gibraltár a spanyol határ közelében levő vizeken mesterséges sziget építésébe fogott, ami a spanyolok szerint korlátozza a halászatot. Madrid válaszul szigorította az ellenőrzést a gibraltári határátkelőn, ami jelentősen növelte az utazók várakozási idejét.

A spanyol kormány emellett azt is kilátásba helyezte, hogy belépti díjat szed a határon átlépőktől, illetve lezárja légterét a Gibraltárra tartó repülőgépek előtt. Nagy-Britannia szerint Madridnak nincs joga ilyen jellegű korlátozáshoz.

David Cameron brit kormányfő nemrégiben telefonált Barrosónak, hogy felhívja a figyelmét: a Madrid által bevezetett szigorított határellenőrzés szerinte ellentétes a szabad mozgásra vonatkozó európai jogszabályokkal. Cameron ekkor kérte, hogy az EU küldjön megfigyelőket a gibraltári-spanyol határra bizonyítékok gyűjtése céljából.

Egy kis történelem

A Földközi-tenger kulcsának is tartott támaszpontot a szövetséges angol-holland erők a spanyol örökösödési háború elején, 1704-ben foglalták el, és formálisan az 1713-as Utrechti békében került a britekhez, akik Menorca és később Málta mellett innen tartották ellenőrzésük alatt a mediterrán térséget és Észak-Afrikát. A spanyol kormányok egyébként az utóbbi években rendszeresen megkérdőjelezték a szerződés érvényességét.

A hanyatló Spanyolországnak az évszázadok múlásával egyre kevesebb esélye volt arra, hogy egymaga szerezze vissza Gibraltárt az ereje teljében lévő Brit Birodalomtól. A gyarmat története bővelkedik konfliktusokban. A spanyolok V. Fülöp parancsára már 1727-ben megpróbálták visszavenni, a véres és hiábavaló rohamokkal eltöltött öthónapos ostrom azonban csúfos kudarcba fulladt.

Ezután francia szövetségben próbálkoztak újra, ami a Brit Birodalom hadtörténetének leghosszabb ostromát eredményezte 1779 és 1783 között – de Gibraltár ekkor is kitartott. A XIX. században azután már a két ország nem volt egy súlycsoportban, mégis, a britek részéről az 1800-as évek végén komolyan felmerült, hogy a modern messzehordó lövegek és a torpedó megjelenésével egyre sebezhetőbb támaszpontot elcseréljék a spanyolokkal az afrikai oldalon lévő Ceutáért. Végül meggondolták magukat, és inkább korszerűsítették a bázist.

A revízió gondolatával Franco tábornok is eljátszadozhatott, amikor 1940-1941-ben a II. világháború több frontján is leterhelt Egyesült Királyság képtelen lett volna megakadályozni a félsziget elfoglalását. Erre a lépésre a németek is erősen ösztökélték a semleges spanyolokat, hiszen Gibraltár elestével lezárták volna a legfontosabb – igaz, kitettsége miatt ritkán használt – Közel-Keletre tartó utánpótlási hajóútvonalat. De a hatalmát a náciknak köszönhető caudillo sokkal ügyesebben lavírozott, mint a szerény képességű Horthy, ezért el tudta kerülni azt, hogy nyíltan szembekerüljön a szövetségesekkel. A világháborút így Gibraltár megúszta egy szigorúbb határzárral.

80 százalék „gibraltári”

A háború után a gyarmatbirodalom gyorsan elolvadt, de a földnyelv a britek birtokában maradt. A spanyolok a francoista rezsim alatt és után is többször próbálkoztak azzal, hogy valamiféle „megosztott szuverenitást” alkudjanak ki a britektől, de ők ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy minden megállapodáshoz szükség van a gibraltári polgárok beleegyezésére is. A rendkívül vegyes összetételű helyi lakosság pedig nagyon jól érzi magát brit alattvalóként, több mint 80 százalékuk tartja magát „gibraltárinak” és csak 1 százalékuk „spanyolnak”, ezért a Franco előtt és után –1965-ben és 2002-ben – is egyaránt elsöprő többséggel utasították el az utrechti béke felülvizsgálatát.

A helyiek akaratával egybecsengve a kétezres években több brit kormány is megerősítette, hogy soha nem fogja feladni a gyarmatot. A 2006-os alkotmány Gibraltárnak saját kormányzatot biztosított, de a honvédelemért és a külpolitikáért továbbra is London felel.

A foci is beleszólt

Az elmúlt évtizedek alapvető nyugalomban teltek el – bár a Gibraltárt a szárazföld felé elzáró intézkedést csak 1985-ben oldották fel –, az első viharfelhők idén májusban jelentek meg ismét. Ekkor ugyanis az Európai Labdarúgó-szövetség 1999 és 2007 után harmadszori próbálkozásra felvette a helyi labdarúgó szövetséget (GFL) a tagjai közé. A korábbi próbálkozások alkalmával természetesen a most is berzenkedő spanyolok ellenállásán bukott meg a gibraltári foci európai integrációja.

A spanyolok azért berzenkedtek a GFL tagsága ellen, mert úgy érzik, minden egyes nemzetközi szereplés, minden egyes szövetségi tagság egyre távolabb viszi a két országot az újraegyesítéstől.

A spanyolok attól is tartanak, hogy az eset precedensként szolgálhat az olyan szeparatistább tartományok számára, mint Katalónia vagy Baszkföld. A katalán vagy a baszk szövetségek kiválásával  pedig be is csukhatná kapuit az amúgy unalmas spanyol bajnokság – arról nem beszélve, hogy Madridban mindenki összerezzen, ha katalán vonatkozásban bármilyenk kontextusban meghallja azt a szót, hogy „független”.

A komoly ellentétek most július végén törtek ki, méghozzá egy mesterséges zátony miatt. A betondarabot azért süllyesztették el a gibraltári partok közelében, hogy megvédje a helyi tengerrész élővilágát a gibraltári vizekre állítólag előszeretettel behajózó spanyol halászoktól. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat, de ezt a spanyol kormányzat provokációként élte meg, és július 27-28-én lezárták a forgalmas gibraltári határátkelőt, az utazókat a brutális hőségben órákon át várakoztatták.

A jobboldali Rajoy-kormány felvetette annak lehetőségét is, hogy „a megkárosított halászok kompenzálása érdekében” 50 eurót fognak beszedni minden határátlépés fejében. Ezt jog szerint talán meg is tehetnének, hiszen amikor az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az EU elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, akkor kikötötte, hogy Gibraltár nem lesz tagja a vámuniónak – a schengeni övezetből pedig értelemszerűen kimaradt. De az oda-vissza 100 eurót kóstáló illeték a mintegy 10 ezer, napi rendszerességgel ingázó gibraltári munkavállalót biztos, hogy tönkretenné.

Történelmi vagy népszuverenitás?

De a britek sem maradtak adósok. A vitába bekapcsolódott Boris Johnson londoni polgármester – akinek sosem kell a szomszédba mennie néhány csípős megjegyzésért –, Rajoyék intézkedéseit egyenesen Francóéhoz hasonlította, és reményét fejezte ki, hogy az Egyesült Királyság „lefeszíti majd a gyarmatunk torkára fonódó spanyol kezeket”.

Ráadásul szerencsétlen módon éppen ekkor indult Gibraltárba egy előre tervezett látogatásra az egyetlen brit repülőgép-hordozó, az HMS Illustrious. Márpedig a tengeri hadgyakorlatok a nemzetközi diplomáciában általában a másik fél fenyítésre szolgálnak.

Tény, hogy egyik fél sem engedhet presztízsveszteség nélkül. A történelmileg jól megágyazott konfliktust a botrányba keveredett Mariano Rajoy miniszterelnöknek sem jön rosszul, hiszen alig egy hónapja saját pártpénztárnoka borította rá az évtized korrupciós ügyét. A briteket pedig a megmaradt gyarmatokkal kapcsolatban hagyományosan keményen és elutasítón fogalmaznak.

Amikor például Cristina Fernández de Kirchner argentin elnök a Falkland-szigeteki háború harmincadik évfordulója kapcsán felmelegítette a szigetcsoport hovatartozásáról szóló vitát, David Cameron miniszterelnök leszögezte: Nagy-Britannia szükség esetén katonai eszközökkel is kész megvédeni birtokát. A falklandi ügy abban is hasonlít a gibraltárira, hogy mindkét helyen a történelmi szuverenitás áll szemben a népszuverenitással – azaz a terület lakosai nem akarnak a terület eredeti tulajdonosai alá tartozni.

Nem véletlen, hogy Rajoy az ENSZ elé akarja vinni a kérdést – amely névleg még mindig csak a mesterséges zátony miatti károkról szól –, ahol Kirchnerrel összefogva megpróbálná mindkét területi vitát elintézni. Ez a terv azonban inkább csak spekulációnak tűnik, hiszen Nagy-Britannia az ENSZ Biztonsági tanácsának állandó tagjaként megvétózhat minden ellene irányuló kezdeményezést. De a britek is szeretnék nemzetközi szintre terelni a verbális állóháborúvá merevedett konfliktust: ők – konzervatív kormányzattól elég szokatlan módon – uniós szinten támadnák meg a polgárok szabad mozgásának megsértéseként értelmezett spanyol határzár ügyét. Ez már inkább tűnik megfelelő fórumnak a konfliktus elsimítására, bár az EU eddig mélyen hallgatott a konfliktusban. Ez nem csoda, hiszen a válsággal küszködő közösségnek a flottafelvonulásos-határzáras melldöngetés csöppet sem hiányzik.