Száz évvel ezelőtt került sor a törökországi örmény népirtásra. A genocidimum elismerése mindmáig megosztja a nemzetközi közvéleményt, a törökök tagadják a népirtást, amelyet egyelőre csupán 24 állam ismer el.

Az mindenképpen furcsa helyzet, hogy – miután a szultánok négy évszázadon át kiváltságos helyet biztosítottak a keresztény örményeknek – miként jutott el a török politika az örmény népirtásig.

Pánturkizmus

Az örmények már az ókorban is a kelet-anatóliai térségben éltek. Az örmény „anyaország” a 16. században került a törökök kezére, ám az örmények – akárcsak a zsidók –, elismerve a szultán uralmát viszonylag zavartalanul élhettek, gazdaságuk felvirágzott a török birodalom alatt, a török szultánok pedig bőségesen részesedtek az örmény bankok hiteleiben.

A krími és az 1877-78-as orosz-török háború idején az orosz fennhatóság alá kerülő örménylakta vidékeken a lakosság viszont felszabadítóként üdvözölte a bevonuló orosz csapatokat, ezért a 19. század végén a szultán engedélyével csaknem 2,5 millió örményt mészároltak le.

A 21. század elején a parlamentáris, liberális alapokra helyezkedő „ifjútörök” mozgalom sem hozott jót az örmények számára. A szultán trónfosztása után az Egység és Haladás Komité ragadta magához a hatalmat, és az első világháború végéig tartó korszakot a történetírás a „három pasa uralmának” nevezi. Ekkor született meg a pánturkizmus ideológiája, amely a türk népeket emelte a több millió zsidó, arab, keresztény, görög, örmény vagy szír népek fölé.

Így még az első világégés kirobbanása előtt felmerült az örmény kérdés „végső megoldásának” gondolata is. 1915 elején pedig titokban komplex, az egész birodalomra kiterjedő tervet dolgoztak ki, amelynek célja az örmény közösségek kitelepítése és megsemmisítése volt. Ekkor 2-3 millió örmény él az Oszmán Birodalom területén, és egy-másfél millió Oroszországban.

Az első világháború alkalmával Oroszország az örmények fellázításával akarta a törökök erejét gyengíteni; emellett igen sok örmény tiszt is szolgált az orosz hadseregben. A törökök egyebek között éppen ezeket hozzák fel a későbbi népirtás indoklására – jóllehet maguk ugyanezt a politikát követették a Kaukázus orosz vidékein élő muszlimok és grúzok esetében.

1914 második felében a birodalom különböző területein megsokasodtak az örmények elleni támadások.  A háborús paranoia légkörében a hatóságok „biztonsági” okokból számos helyen örményeket tartóztattak le, egyre több pogromra került sor.

Vörös Vasárnap

A törökök 1915-ben megkezdték az örmény közösség lefegyverzését. Első lépésként a hadseregben szolgáló 200-250 ezer örményt vezényleték át fegyvertelen munkaszolgálatra, ami a kegyetlen bánásmód miatt végzetesnek bizonyult. Ezt követően megkezdődtek a letartóztatások is. Mindenekelőtt az örmény lázadás „főhadiszállásának” tekintett település örmény elitjét vették őrizetbe, ezt rövid időn belül követte a többi örmény lakos deportálása. A török minisztertanács elfogadott ugyanis egy rendelkezést, amely lehetővé tette az árulás- és kémgyanús személyek deportálását.

Április elején az örményeket gyalogmenetekben keletre hajtották őket. Csak Zeitunból 25 ezer örményt deportáltak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az örmény munkaszolgálatos zászlóaljakban szolgálok kivégzése: elhagyott területeken tömegsírokba géppuskázták őket.

Az örmény emlékezetben Zeitun városa a deportálások kezdetének a helye, míg 1915. április 24., a „Vörös Vasárnap” a szimbolikus kezdődátuma. Azóta emlékeznek ezen a napon az örmények világszerte a genocídiumra.

Örmény ellenállás

Az elkövetkező hónapokban szisztematikusan gyűjtötték össze az örményeket, hogy „átköltöztessék” őket új otthonaikba, ami valójában a szíriai és iraki sivatag koncentrációs táborait jelentette. Sokakat már az összefogdosásnál lelőttek, de a legtöbben az út során vesztették életüket a kimerültség, a szomjúság és az éhezés következtében, vagy éppen török vagy kurd katonák bajonettjei által.

Májusban kezdődött el a mai Törökország középső és keleti részének kiürítése. Júliusra e tartományokban a török hatóságok jelentése szerint egyetlen örmény sem maradt. Augusztusban a főváros-környéki települések örmény lakosságát hurcolták el. A deportálási akció októberben fejeződött be.

Az örmények azonban ellenálltak, a deportálásokra népfelkelésekkel válaszoltak. Július 21. és szeptember 12. között, a Musza Dagon (Mózes hegyen) 6 örmény falu népe (mintegy 5000 ember) 53 napig harcolt a török csapatokkal, sikeresen. Végül francia és angol hajók mentették ki őket. Amikor Shabin Karahisarban a törökök 200 kereskedőt kivégeztek és több száz embert elfogtak, az örmények felgyújtották otthonaikat és egy közeli kastélyba behúzódva hetekig harcoltak az ostromlókkal. Amikor a lőszer elfogyott, a felkelők puszta kézzel rontottak a törökökre. Valamennyi örményt lemészárolták. Van városában 1500 örmény hetekig harcolt a törökökkel és egészen az orosz csapatok május közepi érkezéséig ellenálltak. Amikor az oroszok augusztusban kiürítették a térséget, az örmények velük tartottak

Szervezett rablás

A nácikhoz hasonlóan a törökök is fontosnak tekintették áldozataik szervezett kirablását.

Az akkori amerikai követ, Henry Morgenthau diplomáciai pályafutása legmegdöbbentőbb eseteként számolt be Talaat pasa hozzá intézett kéréséről. A török belügyminiszter a New York Life Insurance Company és az Equitable Life of New York örmény ügyfeleivel kapcsolatban a következőket mondta: „Szeretném, ha elérné, hogy az amerikai biztosítók küldjenek egy teljes listát az örmény ügyfeleikről. Ők valójában már mind halottak és nem hagytak hátra örökösöket. Ez természetesen mind az állam tulajdonába kerül. Most a kormány a kedvezményezett. Megtenné?”

Az örményellenes akciókat hierarchizált bürokrácia szervezte: a regionális irányításért a Felelős Titkárságok, a kapcsolattartásért a Küldöttek, a helyi végrehajtásért a Főfelügyelők  feleltek. Börtönből szabadon engedett köztörvényes bűnözőkből hozták létre a Különleges Szervezet elnevezésű alakulatot, amely a gyalogmeneteket kísérte. Ők még a török hadsereg parancsnokai szerint is úgy viselkedtek, mint a mészárosok.

Másfélmillió áldozat – török dilemma

A népirtási szándékot jól jellemzi az a tény, hogy a török hatóságok nem szervezték meg a menetoszlopok ellátását. A hetekig tartó út során sem élelemről, sem vízről, sem szállásról nem gondoskodtak. Útközben öregek, asszonyok, gyerekek tízezrei haltak éhen vagy szomjan, illetve pusztultak el a kimerültségtől. A gyakori agyonlövéses kivégzések mellett előfordul a tömeges vízbefullasztás, elégetés, megmérgezés.

Az áldozatok számát illetően csak becsléseink vannak: az általánosan elfogadott nézet szerint 1,5 millióan estek áldozatul az örmény genocídiumnak, de a vizsgálatot nehezíti a török levéltárak kutathatósága is. A török politika nem kis dilemmával szembesül a kérdés kapcsán, ugyanis amennyiben elismeri, hogy 1915-1920 során népirtás történt, akkor köztársaságuk kiépítésének, megalakulásának időszakát „mocskolják be”. Mindez ugyanakkor az államalapító Musztafa Kemál Atatürk ma szentként tisztelt személyét is érintheti, hiszen bár az első világháború alatt még nem volt a vezetőség tagja, kormányfőként az 1920-as török-örmény háborút már ő vezette.