Orbán Viktor „vasfüggönye” nem új ötlet sem a világon, sem Európában – sem pedig Magyarországon, amelyet „vasfüggönnyel” zártak el már a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Az elaknásított drótkerítés szintén Magyarország déli határánál épült meg.

„Élenjáróból” – ellenség

Ha Magyarország és a vasfüggöny kerül szóba, mindenkinek az Ausztriával szemben felhúzott kordonrendszer jut az eszébe, hiszen a szocializmus időszaka alatt itt húzódott a „kapitalista világ” és a „béketábor” választóvonala.

Csakhogy az első megerősített határvédelmi rendszer nem Magyarország nyugati határán, hanem Jugoszlávia ellen épült ki – jóllehet az országot kezdetben úgy ismerték, mint a „szocializmus építésének élenjárója”. Mi több, az 1947 szeptemberében meglapított IV. Internacionálé székhelyét Belgrádban jelölte ki a szovjetek által uralt szervezet.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (KOMINFORM) lengyelországi alapító kongresszusát követően azonban Jugoszlávia – amely nem került szovjet megszállás alá – nem fogadta el a szovjet tanácsadók utasításait, a vegyesvállalatok egyenlőtlenségét, és a szovjet titkosszolgálat, az NKVD jugoszláv toborzását is kifogásolta. Így a KOMINFFORM 1948. júniusi II. kongresszusán Bukarestben kizárták a Jugoszláv Kommunisták Szövetségét a szervezetből, Jugoszlávia pedig ellenséggé vált és beindult a „titóista árulók” elleni propaganda.

A hidegháborús feszültség növekedése és a Jugoszlávia-ügy tette indokolttá a nagyarányú magyarországi hadseregfejlesztést, ugyanis a népi demokráciák propagandája szerint az imperialisták támadása bármikor megindulhat. Nemcsak a Párizsban 70 ezer fősre korlátozott magyar honvédség létszámának emelését ütemezték elő, hanem grandiózus beruházások is indultak a „vas és acél országában”. A szovjet stratégiának megfelelően építették ki és erősítették meg a Magyarországot kelet-nyugati irányban átszelő utakat Ausztria felé, ami kulcsfontosságú volt a szovjet hadvezetés számára.

Azonban a támadó jellegű tervek mellett fel kellett készülni a védelemre is, ami az új ellenség révén immár délről is fenyegette az egész kommunista tömböt.

Aláaknázott drótkerítések

1949-ben vette kezdetét a különleges védelmi övezet kialakítása a több mint 600 kilométeres jugoszláv-magyar határon. A határsávot a határtól 50-100 méteres mélységig a Belügyminisztérium jelölte ki (melynek élén akkor Kádár János állt), ahova csak a határrendészet tagjai léphettek be. Azt illegális határátlépőkkel szemben pedig megadta a fegyverhasználatra is a felhatalmazást a jogszabály. 

A fegyveres provokációk visszaszorításáért 1950 januárjától az Államvédelmi Hatóság alá tartozó Határőrség felelt (őket a népnyelv „zöld ávósok”-nak keresztelte). A „védelmi övezet” első lépéseként a meglévő egysoros drótkerítést kettőssé kellett kibővíteni, ami két, másfél méteres faoszlopokból álló sort jelentett 3-4 méterre egymástól, az oszlopokat pedig szögesdrót kötötte össze több irányból, mintegy áthatolhatatlan „pókhálót” alkotva. A drótakadály mögött 10-15 méterre felszántott és beboronált földsávot naponta gereblyézték, hogy lábnyomai elárulják azt, aki mégis túljutott a drótkerítésen. A szemmel tartást segítendő további 50-500 méter vastagságig terjedő sávban kiirtották a növényzetet.

A második lépésre 1950 nyarán nyáron adta ki a parancsot a hadvezetés: ez a határsáv elaknásítását jelentette, amely nemcsak áthatolhatatlanná, hanem életveszélyessé is tette az átjutást. A művelet során több mint félmillió akna telepítését irányozták elő, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy majdnem minden méterre jutott egy

Az érintőaknákat 60 centiméteres magasságban erősítették a facölöpökhöz, egyenként 7,5 dekás TNT-tartalommal, amely robbanás esetén 30 méteres körzeten belül végzetes hatású volt, de képes volt sebesülést okozni még 250 méteres távolságban is. Emellett taposóaknákkal tették még veszélyesebbé az átjutást a honvédség alakulatai.

Politikai célok, etnikai színezet

A határvédelem eddig inkább volt rendészeti, biztonsági, mint katonai jellegű – ugyanis egy vékony aknamező és egy drótkerítés gyakorlatilag lehetetlenné tette az illegális határátlépéseket, ügynökök átdobását, de egy hadseregnek természetesen nem okozott volna nagy erőfeszítést azon áthatolni.

A harmadik fázis erre az eshetőségre készült fel. A tervek szerint 308 vasbeton és 616 fa-föld erődnek kellett a Jugoszlávia felőli támadásnak útját állnia.

A határzóna mögött 1952 májusában alakították ki a 15 kilométeres mélységű határövezetet. Ez a nagyjából két magyarországi megyényi területet elfoglaló militarizált terület már politikai célokat is szolgált és etnikai színezetet is kapott lévén, hogy az ott élők közt 60 ezer megbízhatatlannak tekintett délszláv származású is élt. A kitelepítések végül szerencsére nem érintettek néhány ezer embernél többet, amihez Sztálin halála és az azt követő Nagy Imre-féle enyhülés is hozzájárult.

Mennyibe került a „Rákosi-vonal”?

A déli védelmi rendszer kiépítésének célkitűzései alig háromnegyed részben valósultak meg, amikor a munkálatokat 1955 tavaszán leállították. A nemzetközi helyzet végül bebizonyította, hogy a „Rákosi-vonalnak” is nevezett erődrendszer fölösleges alkotás volt, ami azonban a továbbiakban is anyagi gondokat okozott. Egy aknamezőt nem lehet egyszerűen „otthagyni”, a felszedési munkálatok rengeteg pénzbe kerültek.

1950-ben a Honvédelmi Minisztérium 2,94 milliárd forintos költségvetéssel gazdálkodott, ami az állami büdzsé 14,7 százalékát, míg a bruttó nemzeti össztermék 6,2 százalékát érte el. 1951-ben ezek az összegek kétszeresükre növekedtek: a honvédelemre fordított 5,23 milliárd forint a költségvetés 17,7, a bruttó nemzeti össztermék 8 százalékát emésztette föl. Az ilyen jellegű kiadások az 1952-es évben tetőztek, amikor a Honvédelmi Minisztérium rendelkezésére bocsátott 8,49 milliárd forint a költségvetés 20, míg a bruttó nemzeti össztermék 11,5 százalékát jelentette.

Nehéz megállapítani, hogy e pénzek közül mennyi volt csak a déli védelmi vonalra fordított összeg. Levéltári kutatások ezt a vonal kiépítésének hat évére összesen 6,2 milliárd forintra taksálják, ami annak fejében is elképesztőnek tűnik, hogy ez az éves GDP legfeljebb 3 százalékát érte el átlagosan.

A Rákosi-korszak militarizmusa így igen mély nyomot hagyott a magyar gazdaság fejlődésében, a fölöslegesen kidobott összegeknek a bunkerrendszer ma is fellelhető nyomai szolgálnak mementóul.