Munkatársunk a napokban áttanulmányozta a szekus dossziéját. Ledöbbent mindattól, amit a dokumentumokat átlapozva megtudott magáról. Szubjektív beszámolója következik.

Diákként, majd egyetemi hallgatóként éltem meg a Ceaușescu-rezsim legsötétebb időszakát, a sorbanállós, áramszünetes, Megéneklünk Romániás 80-as éveket, anélkül, hogy valaha is összerándult volna a gyomrom a Szekuritáté szó hallatán vagy komolyan elgondolkodtam volna azon, írogat-e valaki a környezetemben titkosszolgálati jelentéseket.

A közelmúltig szentül meg voltam győződve arról, a rendszerrel való szembenállásom kimerült abban, hogy egy szót sem hittem a kommunista propagandagépezet süketeléséből, ellenzékiségem csúcsmomentuma pedig az volt, amikor egy nagyváradi rockkoncerten, legjobb barátommal egyetemben üvöltöttük a csápoló tömegben, hogy „Revolution now!”. Sajnos, ez sem az én ötletem volt, hanem a Tamásé, akinek van némi érzéke a patetikus pózok iránt.

Pechünkre vagy őrült szerencsénkre nem sikerült kipattintanunk a forradalmi szikrát, talán a zene volt túl hangos, de az is lehet, hogy senki sem értett angolul. A lelkemnek legkedvesebb magyarázat természetesen az, hogy túlságosan előrefutottunk, a korszellem pedig lemaradt, nem érett meg még az idő a változásra, mindenesetre tény, hogy nem Tamás meg én lettünk a rezsim sírásói, a forradalom hősei.

Fegyverkovácsok

Időközben rádöbbentem, hogy ezen a téren is alulértékelem magam. A nagy felismerés a Szekuritáté irattárát vizsgáló intézet, a CNSAS olvasótermében született meg bennem, egy verőfényes tavaszi napon, amikor kíváncsiságtól hajtva, enyhe izgalmi állapotban beültem, hogy áttanulmányozzam a szerény személyemmel foglalkozó archív titkosszolgálati anyagot. Kissé féltem az eshetőségtől, hogy egyetlen rám vonatkozó sort sem vetettek papírra a titkosszolgák, ami jelentéktelenségemet bizonyította volna, ezért némi büszkeséggel vettem tudomásul, hogy kilenc alkalommal fordul elő a nevem titkosnak minősített dokumentumokban.

Az elégedettség érzése fokozódott, amikor elém tették a dossziét. Vastag volt, tekintélyes, fedőlapján, az azonosító számon kívül, egyetlen szó állt: Armurierii. Beletelt néhány pillanatba, míg passzív román szókincsem mélyéről előbányásztam a jelentését. Fegyverkovácsok. A meglepetésem valószínűleg akkor sem lett volna nagyobb, ha az ügyet, melynek része voltam, Mosónők vagy A kovásztalan kenyér átka néven tartotta volna számon a kommunista titkosrendőrség. Nem másért, de egyáltalán nem érdekelnek a fegyverek, még az éles lőszerrel gyakorolt céllövészet sem hozott soha izgalomba, az AG-7 nevű, vállról indítható páncéltörő rakéta pedig kifejezetten ellenszenves, lévén, hogy katonai szolgálatom kilenc hónapja alatt gyakran cipeltem.

Stefi és az S, a besúgók

Lázas izgalommal ütöttem fel a dossziét. Az 1986 májusában keltezett, megnevezett informátor elmondásain alapuló első akta szerint akkoriban tagja voltam egy magyar nemzetiségű fiatalokból álló csoportnak, mely azt tervezte, fegyvereket barkácsol, hogy aztán tiltott határátkelésre használja azokat. Egy későbbi dokumentum rálicitál az elsőre, terrorista-diverziós akciók elkövetését jelölve meg a fegyverkészítés céljaként. Szándékainkat kikémlelendő, az üggyel foglalkozó operatív tiszt a Stefi és az S fedőnevű besúgók bevetését ajánlja, lehallgatókészülék elhelyezését a csoport fejének a lakásában, valamint társaságunk valamely tagjának a beszervezését.

Bármennyire is erőltetem az agyamat, vájkálok az emlékeimben, nem jut eszembe, hogy a havereimmel ilyet terveztünk volna. De ez nem is annyira fontos, mivel pecsétes papír van róla, titkosszolgálati tisztek aláírásával, főtisztek ellenjegyzésével, hogy antikommunista ellenálló voltam, fegyveres, pontosabban fegyverkovácsoló gerilla. Igaz, egy néhány hónappal későbbi jelentés szerint egyelőre nem barkácsoltunk fegyvert, de mivel a szándék megvan, s ráadásul mindenféle gyanús alakkal állunk kapcsolatban, további folyamatos megfigyelésünk indokolt. 

Ahogy haladok előre a vaskos iratköteg tanulmányozásával, egyre újabb, meglepő dolgokat tudok meg önmagamról. Például, hogy 1986-ban villanyszerelő voltam, s a nagyváradi villanytelepen dolgoztam, apámmal egyetemben. Zavarban vagyok, mivel emlékeim szerint akkoriban egyetemista voltam, a villanyszereléshez pedig annyi közöm van, hogy ki tudok cserélni egy villanykörtét, de hát ez mégis csak egy hivatalos papír, szigorúan titkos minősítéssel. Talán épp ez a kulcs a megfejtéshez, annyira titokban voltam villanyszerelő, hogy magam sem tudtam róla.

„Lenyűgöző a testalkata, jókötésű”

Aztán arról értesülök, hogy 1988 szeptemberében tiltott határátlépésre készültem. Erre sem emlékszem, de írógéppel lepötyögött, iktatószámmal ellátott átirat van róla, amit maga a titkosrendőrség megyei főnöke szignált, arra kérve a határőrség illetékeseit, hiúsítsák meg szándékomat. Nem sikerült nekik, mert dörzsölt fickó voltam már akkor, nem indultam neki a zöldhatárnak.

Egy másik jelentéstől hízni kezd a májam. „Lenyűgöző a testalkata, jókötésű” (are un fizic impresionant, e bine legat), olvasom. Kevés embernek van a megjelenésére vonatkozó, állami intézmény által kibocsátott dokumentuma ennyire hízelgő minősítéssel. Aztán bosszúsan felszisszenek. 1,87 méter magas, áll a papíron. Ez fájt, ennél azért nagyobb pontosságot vártam el a Szekutól, ugyanis a valóságban 1,94 vagyok.

Hol az érdemrend?

A pszichológiai jellemzésem ellenben pontos: „az életről vallott elvei szabadosak”. Megtudom azt is, hogy sportember voltam, aki többféle sportot űzött, többek között a karatét. Az információ reveláció erejével hat, mostanáig ugyanis azt gondoltam magamról, hogy sosem érdekeltek a küzdősportok, ezért nem is gyakoroltam ezeket. Azt ellenben nem tagadhatom, hogy nyaranta valóban kijártunk a Sebes-Kőrös Szilvás nevű szakaszára, ahol meztelenül fürödtünk. Mi volt az, ha nem aktív ellenállás, a szemforgató kommunista erkölcs elleni nyílt tiltakozás?

Ha jól belegondolok, ennyi forradalmi szándékért és tettért járna valamiféle hivatalos elismerés. Ide nekem egy érdemrendet!