A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?

Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.

Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?

Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.

Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?

Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja az embereket.

Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?

Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.

Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?

Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.

2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.

2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.

Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?

A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.

Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?

Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.

Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?

Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.

Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?

Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni?

(Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata. Címlapfotó: szatmar.ro)