A párhuzamos állam egyik legnyilvánvalóbb jele éppen a „párhuzamos állam” ellen meghirdetett utcai megmozdulás-sorozat, hiszen ezzel a Szociáldemokrata Párt átveszi a civil társadalom szerepét.

A párhuzamos állam fogalma a szakirodalomban Robert O. Paxton amerikai történész nevéhez fűződik. A fasizmus anatómiája (The Anatomy of Fascim. New York: Alfred A. Knopf, 2004.) című munkájában hosszasan értekezik arról, hogyan jutottak hatalomra a fasiszta mozgalmak előbb Itáliában 1922-ben, majd Németországban 1933-ban, és hogyan szilárdították meg hatalmukat.

A közkeletű vélekedéssel ellentétben sem Benito Mussolini, sem Adolf Hitler nem szabad választások útján lett miniszterelnök, hanem olyan párhuzamos szerveződéseknek köszönhetően, amelyek segítségével „bekerítették” a fennálló (konzervatív) hatalmat ahelyett, hogy frontális támadást indítottak volna ellene.

A Duce és a Führer politikai innovációi

A Ducét 1922 októberében nevezte ki miniszterelnöknek III. Viktor Emánuel olasz király, miután az előző év májusában tartott választásokon Partito Nazionale Fascista nevű pártja a parlamenti mandátumok kevesebb mint 7 százalékát szerezte meg, ráadásul nem önállóan, hanem egy jobboldali koalíció tagjaként. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt sokkal jobban szerepelt az 1933. márciusi választásokon, a voksok 44 százalékát kapta, de a náciknak sem volt többségük a német parlamentben, amikor Führer elfoglalta a kancellári széket. A két párt hatalomra jutása és megerősödése egyaránt egy politikai innovációnak volt tulajdonítható: mindkét rendszer kiépített olyan párhuzamos szervezeteket, amelyek a megfelelő pillanatban átvették az illetékes állami hatóságok vagy szervek helyét/irányítását.

Az 1970-es években Hans Mommsen a következőképpen írta le a nemzetiszocialista rendszert: szövetség a feltörekvő fasiszta elit és a hagyományos vezető csoportok tagjai között; a különbségeken átívelő összefogás egy közös projektben, amelynek célja a parlamenti demokrácia félreállítása, visszatérés az autoriter kormányzáshoz és a Marxizmus megsemmisítése. A fasizmusnak tehát szüksége volt mindenekelőtt a konzervatív politikai, katonai, jogi és bürokratikus elit együttműködésére, valamint a jelentősebb szociális és gazdasági erők támogatására.

Ugyanakkor a „kapukat megnyitó” elitet azután sem állíthatták félre egykönnyen és azonnal. A fasiszta diktatúrák gyökere, fejlődése és gyakorlata annak függvényében változott, hogy milyen jellegű és szintű hatalommegosztásra jutottak a korábban fennálló konzervatív establishmenttel. Állandó harc folyt a stratégiai pozíciókért: a tradicionális elitek megpróbálták ezeket megőrizni, a fasiszta pártok pedig megpróbálták feltölteni saját embereikkel vagy, ha nem sikerült, megkerülni/áthidalni a konzervatív hatalmi központot saját párhuzamos struktúráikkal.

A náci párt paramilitáris erőt hozott létre, saját rendőrséget működtetett, ifjúsági mozgalmat szervezett. A párt külpolitikai szolgálata – először Alfred Rosenberg, majd Joachim von Ribbentrop irányításával – valódi konkurenciát jelentett a hivatalos német külpolitikának, Hitler kancellársága idején is. Jelentőségét csak azután veszítette el, hogy Ribbentrop lett Németország külügyminisztere. Hasonlóképpen a nácik által kiépített „párhuzamos állam” egyéb szervei is átvettek hivatalos állami jogköröket. Egyesek, így a Gestapo, a náci rezsimmel együtt buktak meg.

A náci rezsim kettősége

A duális állam elmélete nem éppen új keletű. A Paxton által idézett Ernst Fraenkel már 1941-ben írt a Hitler-rezsim „kettősségéről”. Eszerint a náci Németországban létezett egy „normatív állam”, amelyet az alkotmányos hatóságok és a hagyományos tisztviselői kar alkotott. Ennek tagjait változatlanul a „régi” normák és a hozzáértésük alapján választották ki, így ők továbbra is tisztességesen alkalmazták a jogot. Ugyanakkor a normatív állammal állandó konfliktusban működött az új, „előjog-állam” (prerogative state), amelyben a kinevezések és az előmenetel legfontosabb szempontja a vezér kénye-kedve, a pártaktivizmus honorálása és a nép (Volk) állítólagos érdeke volt.

Paxton arra a következtetésre jut, hogy Fraenkel duális állama tökéletlen leírása a fasiszta rendszerekben zajló dominanciaküzdelemnek. Szerinte nemcsak a párt és az állam, illetve a normatív és az előjog-állam vett részt a hatalomért folytatott kötélhúzásban, hanem az államon kívüli tényezők is.

„A német és az olasz fasiszta rezsimek saját szervezeteikkel helyettesítették az olyan, hagyományosan független hatalmi centrumokat, mint a szakszervezetek, az ifjúsági klubok, a szakmai és termelői szövetségek. A nácik még egy „német keresztény” püspököt és doktrínát is rá akartak erőltetni a protestáns egyházra. Mindazonáltal a fasiszta rezsimeknek nem mindig sikerült bekebelezniük a civil társadalmat” – írja.

Bukarestben a döntések nem a kormányban születnek

Ha a fentiek alapján vizsgáljuk a Romániában mostanában történteket, könnyűszerrel arra a következtetésre juthatunk, hogy nem az államfő és az őt övező hatalmi központ, hanem inkább a Szociáldemokrata Párt (PSD) az, amely párhuzamos állam létrehozásán ügyködik.

A 2016-os parlamenti választások után – amikor kiderült, hogy büntetett előélete miatt Liviu Dragnea nem foglalhatja el a miniszterelnöki széket – a PSD létrehozott egy olyan jelölési és értékelési mechanizmust, amelynek célja biztosítani, hogy a párt elnöke kvázi miniszterelnökként működjön.

A gazdaságot vagy az adópolitikát érintő fontosabb döntések nem a parlament által kinevezett kormányban születnek, hanem a Kiseleff úti pártszékházban. A látszat bizonyára sarkít, mindenesetre úgy tűnik, mintha Ionuţ Mişa pénzügyminiszternek csupán az lenne a dolga, hogy megfelelő módon és időben kommunikálja a – büntetőügye miatt szintén háttérben dolgozó – Darius Vâlcov által vezetett párhuzamos gazdasági kabinet döntéseit.

Az új amerikai elnök beiktatásakor a PSD jelentős összeget költött Liviu Dragnea tengerentúli diplomáciai offenzívájára. Ugyanakkor a PSD párhuzamos államának egyik legnyilvánvalóbb jele éppen a „párhuzamos állam” ellen meghirdetett utcai megmozdulás-sorozat, hiszen ezzel a párt egyértelműen a civil társadalom térfelére „téved”.